III.
Bent ragadva
Ami a játékban történt, kívülről nem is volt feltűnő, legalább is, nem
elsőre. A játékosok zöme hamar észrevette az anomáliákat, amik már korábban is
gyanúsan zavarták a világ működését, de ugyanez kívül, mivel nem volt lehetőség
közvetlenül betekinteni a játékba, fogalma sem lehetett senkinek sem még az
előjelekről sem.
- Mozgás, mozgás!
- Hogy értik, hogy baj van?!
- Azt hallottam, valamiféle vírusról beszélnek.
Aztán a teszt befejezését követő hajnali 0:29 perckor a Firma Corporation
központja egy felbolydult méhkashoz vált hasonlatossá. Ezer és egy ember,
technikusok, fejlesztők, a teszt felelős emberei, sőt, a teljes személyzet riadtan
rohant fel és alá a folyosókon a fő szerver szoba, a fejlesztői labor és a vészhelyzet
esetére üzembe helyezett Zeta protocol középpontjává kijelölt fő tanácsterem
között.
- A rohadt életbe! Jelentést! Mi az ördög folyik itt?!
Sergei Stovszkij projektvezető igen kusza idegállapotban rontott be a
tanácsterembe, ahol a fejlesztő csapat már tűkön ülve várta, közülük nem egy már
dolgozott a kéznél lévő terminálon, volt, aki az előzetes jelentéseken próbálta
átrágni magát, hárman pedig épp azon dolgoztak, hogy kapcsolatot létesítsenek a
biztonság kedvéért a játékban tartózkodó kollégáikkal, hasztalanul.
- Valaki szólaljon már meg végre!
Erre az egyik munkatárs egy üzenetet továbbított az okos eszközre, ami az
órájában működött, emez pedig elolvasva egyre nagyobb szemeket meresztett.
- Mi ez az őrültség...
- Ezt a közleményt adta ki a rendszer, mielőtt 0:23-kor végleg elveszítettük
az irányítást.
- Mennyien... Rekedtek bent?
Az egyik technikus megrázta a fejét, ami annyit tett, hogy teljes a kudarc.
Bármit próbáltak, az a közel 10000 játékos, akiket két héttel korábban beküldtek,
egytől egyik bent rekedt. A projekt vezető a székébe roskadt, és tanácstalanul
fogta a fejét.
- Most mi lesz?
- Nem tudjuk kihozni őket?
- Az még hagyján, de kapcsolatba sem tudunk lépni senkivel.
Általános pánik uralkodott a teremben és hosszú percekig csak tétlenül
járkáltak fel és alá, miközben a teljes stáb mind a negyven tagja a
legkülönbözőbb rémálmokat élte át ébren arról, hogy egy ilyen malőr után mibe
fog ez kerülni a cégnek, és hogy mi lesz velük.
- Jól van! Elég volt, mindenki figyeljen ide!
A projektvezető, mint aki megvilágosodott, hirtelen felemelkedett a
székéből és elkezdett olyan sebességgel kattogni az agya, mint addig soha. Az a
fajta ember volt, akit nem csak üzleti okokból neveztek ki egy ilyen léptékű munka
vezetői posztjára. Ezelőtt több játékon is dolgozott már fejlesztőként, így
volt belátása majdhogynem mindenbe, ráadásul nem csak ennél a cégnél, hanem annál
is, akik a Call to Armson is dolgoznak, így több mint elég tapasztalata volt.
- Sigurdson, a technikai stábbal együtt azonnal izolálják a szervereket, hogy
senki se tudjon hozzájuk férni mostantól! Kap rá fél órát.
- Igenis!
Az egyik technikai vezető ki is viharzott az embereivel.
- Sztaniszkij, kezdjenek el dolgozni egy alternatíván, amivel evakuálhatjuk
a játékosokat! Minden támogatást átcsoportosítunk hozzá, ami szükséges!
Az egyik legfiatalabb csapattag bólintott, és vagy hat társával együtt
hagyta el a termet.
- Robertson, az orvosi stábbal biztosítsák, hogy a podokban mindenki biztonságban
legyen! Cseréljék le a Stázis folyadékot, és mindent tegyenek meg, hogy
kényelembe helyezzék őket, amennyire csak lehet!
- Azonnal!
A bent tartózkodó egyetlen nő is távozott, és a hátramaradtak mind a
főnökükre néztek, mintegy várva a megváltást, emez pedig nem maradt adósuk.
- Omega protokollt rendelek el. Értesítsék a vezetőséget, és csoportosítsanak
át minden lehetséges erőforrást erre az ügyre!
Mindenki egyöntetű bólintását követően mind visszatértek a munkájukhoz. Sztovszkij
csak visszatért az irodájába, és miközben gondterhelt arccal a saját számítógépén
próbált valami megoldást keresni erre a helyzetre, csak egyre azon járt az
agya, mégis hogyan juthattak el idáig.
__0__0__0__
A csörgő csontú csontvázak mindenfelől, egy lángoló város, mindenhonnan
elkeseredett segélykiáltások, és pokoli feszültség a levegőben. Arma úgy
érezte, megdermedt a vére is, de ezt még tetézte a tény, hogy a lángok ragyogása
közepette a közelgő szörnyek ijesztő sötét alakja egy gyengébb idegzetű embert veszélyes
állapotba is hozhatott volna.
- Ugye... Ez csak valami rossz álom...
De nem volt az. Egy páran hadakoztak körülötte, de nem volt sok esélyük a
nyomasztó túlerővel, így ő sem maradhatott tétlen. A válla mögé nyúlt, de csak
a levegőt markolta meg.
- Az Ogre Ölő...
Ekkor döbbent rá, hogy a fogadóban mind fegyvertelenül ültek, és mivel
onnan került ide is...
- Ez hiányzott még... Valakinek nincs egy fegyvere elfekvőben?
Senki sem reagált, legalább is látszólag, de hirtelen egy csuhás alak
került épp a látószögébe, egy egykezes kardot hajítva felé, amit nem volt nehéz
elkapnia.
- Kösz!
Emez csak biccentett, majd fordult is vissza, hogy az egyik sérültet
ápolja.
- Szóval egy gyógyító... De honnan volt kardja?
Erre a kérdésre persze rögtön eszébe is jutott a válasz. A játékban nem
csak a saját karakterosztályod előre kirendelt fegyver típusát volt szabad használni,
hanem akármelyik másikét is, persze némi hátránnyal.
- Ez is megteszi.
Bár egykezes kardhoz a legtöbben pajzsot használtak, Arma nem rendelkezett
semmi ilyen jellegű tárggyal, sőt, az eszköztára is üres volt, és az eddig
megszerzett vagyona is odaveszett.
- Na gyertek csak!
Az egyik csontvázat egy könnyed mozdulattal elengedte maga mellett, majd
blokkolt egy alulról érkező csapást és megszabadította ellenfelét az egyik
karjától, amivel együtt a kard is a földre hullott.
- Legalább ez lenne kétkezes, de nem... Minek?
Így morfondírozott félhangosan, miközben ketten még fedezték a hátát, de
oldalról rendszeresen bekapott egyet, ami lassan, de ette az életcsíkját.
- A francba is!
Egy koppintás a csizmája orrával a földön heverő kard hegyére, és a következő
pillanatban már két fegyverrel a kezében blokkolt egyszerre három támadást.
Közben a társai megszabadították a túlerő javától, és ideje nyílt megnézni a
szörnyek státuszát.
- Csontváz Lovag, lv21... Remek, tehát ezért ilyen erősek?
Egy pillanatra nem figyelt oda, és kis híján a feje bánta, de egy nagy villanás
és a támadó csontkollekció atomjaira hullott. Ekkor gyúlt világosság a fejében
is.
- Hát persze, elemi gyengeség!
Az egyik közelében álló mágushoz fordult, aki az imént ki is segítette
talán.
- Tudsz fegyvert buffolni?
- Nagyjából 10 másodpercre, de igen.
- Jó, akkor adj egy kis fény elemi buffot!
Emez bólintott, és ahogy a jobbjával hozzáért az egyik kardhoz, rajta a kis
rúnák, amik eddig nem látszottak ki a mocsok alól, ami borította őket, most
felragyogtak, majd a másik megérintésekor egy aranyló aurát kapott.
- Segíts a többieknek is!
- Várj!
Mielőtt megint harcba ugorhatott volna, Arma egy csapatmeghívást kapott, és
jobbkor nem is jöhetett volna. Egy gyors elfogadás és a szeme sarkából láthatta
az újdonsült társai nevét is.
- Aizen, Meiya és Chlaoustic... Meiya talán lány...
Ez futott át szélsebesen az agyán, és mivel a két fiút, jobban mondva a
kamasznak tűnő elfet és a meglett férfinak tűnő tagbaszakadt törpét nem volt
nehéz felismerni, így Meiya csak a mágus lehetett.
- Chlaoustic, fedezd a hátam!
A törpe bólintott, és kicsit sikerült végre a saját javukra billenteni a
csata állását, ha ezt egyáltalán annak lehetett nevezni, mivel vajmi kevesen
voltak az elsöprő túlerőhöz képest. Az elf fiú is szorgosan csapkodott a
csatabárdjával, amit láthatóan az egyik csontváztól szedett el, míg Chaoustic
egy rövid karddal és pajzzsal ügyködött, bár érezhetően nem ez volt a preferált
fegyvere. Egy pillanatra egymásnak kellett vessék a hátukat, és ekkor volt idő
egy pár szót váltani.
- A ti felszerelésetek is elveszett?
- El, az egész... Épp aludni akartam... Még szerencse, hogy a ruháim rajtam
maradtak..
- Én tudnék örülni valami jobb fegyvernek...
Chaousticnak nem jött jól az alacsony termete mellé az indokolatlanul rövid
fegyver, így a két társának egyfolytában be kellett segítenie. Bár fogyott, az
ellenség létszáma még így is nevetségesen nagy volt.
- Nem az egykezes kardokhoz vagyok én szokva...
- Kétkezes, mi?
- Az... Ogre Ölőnek hívták... Amíg még megvolt.
Egy újabb csontkollekció hullott adat töredékekre, és Arma csak azon kapta
magát, hogy sokadszor lép szintet.
- Ezek nagyon adják az XP-t.
- Nem is bánom. Fedezzetek kicsit, elosztom a stat pontjaimat.
Miközben Aizen a pontjait osztogatta, amiből minden szinten 3 járt, Arma az
ő oldalát is fedezte, de Meiya is besegített a maga módján, megfagyasztva, és
összetörve nem egy ellenséget, vagy épp berohanva, hogy újratöltse buffokat,
mikor lemerültek. Ő maga is bőven fejlődött már, és így egy csapatként még több
esélyük volt. Egymást fedezték a pontok elosztása közben és Arma, más
választása nem lévén, mind a 12 megszerzett pontját az egykezes fegyverekre
tette, ezzel is növelve a hatékonyságát.
- Megy ez!
Elkezdtek lassan fogyni, és Armának egy kis ideje is volt körülnézni.
Annyit azonnal észrevett, hogy csak négyen maradtak, és a csuhás gyógyító
eltűnt. Nem látta elesni, de mióta megdobta egy karddal, nem is látta egyáltalán.
Ideje azonban nem volt ezzel törődni, mert a környéket eget-földet megrázó
üvöltés rengette meg, a lángok közül pedig egy valóságos csontváz kolosszus
emelkedett ki.
- Atya...
- Úr...
- Isten...
A hatalmas csontváz mindenen átgázolva rontott feléjük, és eközben
nem kímélte a saját fajtáját sem, de több felől sikítozást is lehetett hallani
az általános káosz közepette. Egy hatalmas csatabárd meglendült, és ahogy a
földet elérte, bár sikerült elugraniuk előle, mind a négyen megérezték az
utóhatását.
- Kerüljétek, és próbáljatok a háta mögül...
Nem volt idő befejezni, egy hatalmas kard egyetlen suhintással kettészelt
egy házat, ami majdnem Aizenre dőlt, aki szerencsésen el tudott ugrani, de épp
a monstrum elé, ami egy rúgással a romok közé repítette, ami alaposan levitte az
életerejét.
- Aizen, vigyázz!
Nem volt értelme kiáltani, a fiú már eszméletlen volt, amit a játékban
eddig nem tapasztalt senki.
- Pöröly!
Chaoustic figyelmeztető kiáltásával egy időben már dörrent is az óriási harci
pöröly a pajzsán, ami meg is adta magát, és atomjaira hullott, ezzel együtt
majdnem nullára ejtve a gazdája életerejét.
- Ne...
- Vigyázz!
Egy láncon lógó buzogány lendült épp Meiya felé, de Arma épp időben rántotta
félre, Aizent viszont nem menthette meg, aki magatehetetlenül repült pillanatokkal
később a levegőbe, minden életerejét elveszítve, és adat foszlányokra esve.
- Neeeee!
- Vigyázz!
Ezúttal Meiya és Arma is kaptak a pöröly lökéshullámából, ami alaposan
levitte az életerejüket. Csak Chlaousticnak köszönhették, hogy sikerült
fedezékbe vonulniuk, aki vakmerően nekirontott az óriásnak, ami azonban elkapta,
és addig szorította, amíg az utolsó életereje is ki nem száradt.
- Jaj ne... !
Meiya eltakarta a szemeit, de Arma végignézte, ahogy a szorítás puszta
ereje alatt összeroppanó törpe egy hatalmas roppanás és szétfröccsenő vér után
szertefoszlik. Nem volt cenzúra, nem volt irgalom, csak egy iszonyú, fájdalmas,
és brutális jelenet, ami bárkinek felfordította volna a gyomrát.
- Én ezt nem akarom... Elég volt! Valaki ébresszen fel végre!
Meiya nyöszörgött keserves hangon, és a könnyei patakokban folytak le az
arcán, miközben elkeseredetten fogta a fejét.
- Nyugi, majd újraélednek a biztonságos zónában!
- Hol... !!? Miféle biztonságos zónában!!? Ennek a városnak biztonságos zónának
kellene lennie, nem!!?
Meiya olyan volt, mint aki az eszét vesztette, csak hadart, hol halkan, hol
majdnem kiabálva, és a tekintete is zavaros volt, de amit mondott, annak volt
értelme. Arma tanácstalanul nézett körül, és észrevette, hogy a lángtenger közepette
egy alak épp felé integet, és ahogy jobban megnézte, meglepetésére a csuhás
volt az.
- Gyere, most kiviszlek innen!
- Nem... Hagyj békén!
Vesztegetni való idejük nem volt, hisz csak idő kérdése volt, mielőtt a
hatalmas csontváz megtalálja őket, így az egyik kardot a hátán lévő hüvelybe
dugta, a másikat pedig az övébe tűzte, felnyalábolta a lányt, és elindult a
csuhás felé.
- Maradj egy kicsit csendben, hallod?
Meiya próbált engedelmeskedni, de nehéz volt, hisz az idegei még mindig
égnek meredtek. Lassan kellett haladjanak, hisz időről időre megrezdült a talaj
az óriási lábak alatt. Minden pillanatban a fülét hegyezve, fedezékről
fedezékre loholva jutott el végül addig a kis nyílásig, aminek a szájában a
csuhás az imént eltűnt, leengedte a válláról Meiyát, aki azonnal be is
csusszant a pincébe, majd követte ő maga is.
- Megvagy?
- Igen... Csak kell egy kis pihenés...
Meiya idegei megviseltek voltak, így Arma inkább békén is hagyta, és
körülnézett a kis pince helyiségben, ahova jutottak. A két lámpás, amit meggyújtottak
a már bent lévők, épp elég fényt biztosított, hogy belássa a szűk teret. Hatan
ültek, vagy feküdtek még idelent, és volt akihez a csuhás megint visszatért,
hogy folytassa a munkáját. Két férfi, egy kislányra hasonlító és egy felnőtt törpe,
és a csuhás. A kislány jobb karja hiányzott, a felnőttnek az egyik szeme
világtalan lett, az egyik férfinak a hasán volt egy csúnya sérülés után egy
hege, a másiknak az egyik füle, a bal keze és a jobb lába hiányzott. Durva volt
a látvány, és mind csak minimálisan úszták meg, de sikerült időben fedezékbe
hozni őket, és a csuhás már dolgozott rajta.
- Nem tudtam, hogy a csonkolt testrészek is regenerálhatóak.
- Pedig lehetséges, csak sokáig tart. Pár napig nem is mehetnek innen
sehova.
Csuhásunk enyhén torokhangon beszélt egy álarc mögül, a kezein pedig kicsit
oda nem illő páncélkesztyűket viselt. Nem volt túl beszédes kedvében, mert ezek
után visszatért a munkájához. Egy üzenet érkezését jelezte a szokott hang,
amiben a következő állt:
"Megváltoztak a szabályok. Aki Chaos birodalmába lép, nem hagyhatja el
azt, amíg a játék le nem zárul.
Aki a játékban életét veszti, nem térhet vissza, hogy folytassa, de fel sem
ébredhet, amíg valaki le nem győzi a végső bosst.
A biztonságos zónák fogalma megszűnt, minden várost, falut, erődöt és labirintust
erővel kell elvennetek a boss legyőzésével.
Csak a legerősebb győzhet végül. A gyengeség itt halálos bűn!
~~Chaos"
- Ez most komoly?
- Ki lehet ez a Chaos?
- Játék magja... Azt hiszem...
- De azt Gaianak hívják... Mi folyik itt?
Miközben a többiek így tárgyalták az üzenet értelmét, Arma leült Meiya
mellé, és a hátát simogatta.
- Jobban vagy már?
- Egy kicsivel... De akkor sem tudom ezt elhinni... Aizen és Chlaoustic...
- Nem kell aggódnod, hisz te is láthattad, hogy nem halt meg igazából senki...
Csak...
- Csak fogságba estek a virtuális valóságban, ahogy mi is.
A csuhás, jobban mondva Arrogantia, mert ezt a nevet olvashatta le bárki,
aki elég erősen megnézte magának a feje fölötti feliratot. A két férfi
Kalantash és Bors névre hallgatott, a kislány Leimey, a felnőtt nő Karma Ina, és
a sarokban ült egy sötétbe burkolózott alak, aki mintha a Raven névre hallgatott
volna. Fegyvere csak neki volt, egy íj, ami az ölében nyugodott.
- Na és te?
Raven nem is fordította arra a figyelmét, úgy tett, mint aki alszik, vagy
süket. Mind kimerültek voltak, és a fájdalom, amit a virtuális valóság szimulálni
volt képes az ezt érzékelni hivatott idegek megfelelő stimulálásával, szintén megnehezítette
az életüket, így a legtöbben úgy döntöttek, hogy jobb lesz rápihenni erre. Arma
úgy döntött, körülnéz kicsit feljebb egyel, de még mielőtt a keresztfát
elvehette volna az ajtó elől, amit gondos kezek még ki is támasztottak egy
rúddal, biztos, ami biztos, Arrogantia szinte a semmiből jelent meg mellette.
- Hová indulsz?
- Meg akarom nézni, mi a helyzet odakint.
- Ne bolondulj meg! Még nem pihented ki magad rendesen. Az a boss odakint
ólálkodik, és nem fog irgalmazni neked.
- Na ne mondd...
Már lépett is ki, és meglepetésére emez is követte, ami egy kicsit
bosszantotta is, de örült is valamilyen szinten.
- Te talán nem akarsz inkább pihenni? Rád férne a mai nap után.
- Nap? Hisz még csak reggel 6 óra van.
- Az most nem számít, hogy mennyi az idő. Aludnod kellene.
- Nekem nincs szükségem alvásra.
Ezen kissé megütközött ugyan, de Arma hajlandó volt ezt annak felírni, hogy
valami nagy éjszakai bagoly lehet. A ház, ahová a pincéből kijutva kerültek,
három emeletes volt, és valami étterem lehetett valamikor a földszinten. Mintha
megváltozott volna a kor is, amiben a játék játszódik, ez inkább a 18. Század végét,
a 19. Elejét idézte.
- Vigyázz!
Arrogantia rántotta vissza, mikor majdnem egy leszakadó gerenda elé lépett,
ami nagy robajjal zuhant le, üszkös, parázsló maradványai pedig még most is
okádták a felsőbb szinten még mindig tomboló tűz forróságát.
- A rohadt életbe...
- Nem akarsz idő előtt leköszönni, ugye?
- Kösz...
Arrogantia nem válaszolt erre semmit, csak tovább lépett a legközelebbi
ablakhoz, ami be volt deszkázva, és átkémlelt a deszkák között.
- Mi a helyzet?
- Pontosan, ahogy gondoltam. Mindenhol ott vannak, az utcán már nem látni
csak csontkollekciókat.
- Gondolod, hogy mindenkit elkaptak?
- Nem valószínű... Bizonyára nem csak nekünk sikerült menedéket találnunk.
Az a szenvtelen, tárgyilagos, érzéseket nélkülöző hangnem ahogy beszélt,
még akkor is, ha igazából optimistának szánta, akkor is durván hatott. Arma
maga is odalépett az ablakhoz, és amennyire ki tudta venni, a füstfüggönyön
keresztül átszűrődtek a kora reggeli nap bágyadt, vörös sugarai.
- Csillapodnak a lángok, ez jó jel.
- Igen, csak ránk ne roskadjon ez a ház...
Hamar visszatértek a biztonságba, és Arma még egyszer óvatosan ellenőrizte,
jól reteszelte-e el az ajtót, mielőtt visszatért Meiya mellé, aki még mindig
aludt. Nagyon megviselhette a két társuk elvesztése, és ez a helyzet, aminek a
kellős közepébe csöppentek. Ő maga sem tudta már megtartóztatni magát, lehunyta
a szemeit, és hamar el is aludt.
Az alvás a virtuális világban olyan volt, mintha csak feküdne az ember, miközben
az agya kikapcsol, majd idővel be. Ez a világ önmagában is egy álom volt, abból
is a rémes fajta, ahogy a megváltozott cím is jelezte. Armának azonban ez a
rémálom még egy sajáttal tetőződött. A barátaival álmodott, akiket ebben a
világban ismert meg, és akikről nem is tudott semmit. A kőszoborrá vált
barátait hiába is próbálta megérinteni, mind porrá omlottak szét.
- Huh...
Ahogy kipattant a szeme látta, hogy Arrogantián kívül mindenki alszik, és
hogy egyel kevesebben lettek.
- Hova lett Raven?
- Még akkor elment, mikor mi odakint voltunk.
Eddig fel sem tűnt neki a hallgatag alak eltűnése, de most is csak vállat
vont. A sérültek sebei szépen gyógyultak, a lecsonkolt végtagok lassan újra
visszanőttek, bár egyelőre a csontok, amik pusztán díszelegtek, nem voltak épp
gyermekbarát látvány, de még mindig jobb volt, mint a csonka végtag, hisz
tudta, hogy hamarosan újra a régi lesz.
- Őszintén, miért rejtegeted az arcodat?
- Talán fontos tudnod?
- Úgy érzem, hogy valami olyat rejtegetsz, ami csak neked fontos, hogy
mások ne tudják. Egyikünk sem úszta meg ép bőrrel, de te furcsa mód nem tűnsz
sérültnek, sőt, még fáradt sem vagy. Ez hogy lehet?
Arrogantia nagyot fújt, majd lassan hátrahajtotta a csuklyáját, és miközben
levette a kesztyűket és a maszkot, felfedve a nagy titkot, még mogorván
megjegyezte.
- Az élőkkel csak a baj van...
Hófehér haj, szürkés színű bőr, beesett arc, borotvaéles fogak, a kezei
szinte csontig lesoványodva, és átható hullaszag, ami csak egy valamit jelenthetett.
- Élőholt vagy...
- Igen, de nem ez az oka annak, hogy nem mutatom meg az arcom senkinek.
Nincs annak semmi jelentősége.
- Akkor miért?
- Mert nem akarom, hogy felismerjenek az utcán.
Tehát az avatarja egyszerűen megegyezett a valós külsőjével.
- Most már elégedett vagy?
- Ha tényleg hasonlítasz a valódi önmagadhoz, akkor nem lehetsz épp csúnya
lány.
- Ne kezdd! Épp ezért álcáztam magam. Mindenki ezzel kezdi... Banshee
vagyok, nem szépségkirálynő.
- Ha te mondod...
Arrogantia visszatette az álarcát, és kirázta a hamut a kesztyűiből,
mielőtt újra felvette volna őket. Nem volt valami barátságos, de legalább szóra
lehetett bírni.
- És honnan jöttél? Én Angliából, Birminghamből.
- Ezt is kár volt elmondanod...
- Csak beszélgetni próbálok.
- Hát ne próbáld! Nem érdekel az önéletrajzod, és az sem, hogy milyen
barátságos tudnál lenni, ha akarnál. Nem érdekelnek a férfiak sem, és a világuk
sem.
- Tudod, nem minden férfi egyforma. Ismerek olyat is, akit tényleg nem
kedvelnél, és olyat is, akitől leesne az állad.
- És a második lennél te?
A szarkazmus és a kedvtelenség csak úgy sütött a lány hangjából, de Arma,
mintha nem is törődne vele, csak csacsogott tovább, és próbált puhatolózni, de
mindhiába. Aztán ő is megunta, és visszatért Meiyához, aki egész mostanáig az
igazak álmát aludta.ő is csuklyát viselt, de ahogy finoman félrehúzta, selymes
fekete hajat simíthatott végig. Meiya fészkelődött, de fel nem ébredt.
Szerencsére a rossz álmai elmúltak már, és most nyugodtan lélegzett. Furcsán
realisztikus volt ez a világ, mintha csak a valóságban lennének, a nyirkos
pince áporodott szaga mindent áthatott. Érezni lehetett a koszt, ahogy az
emberhez tapad, a kellemetlen szag okozta enyhe gyomorforgást, és a lámpások
pislákoló fényénél minden árnyék ijesztő lidércnek hatott. Ilyen volt az, mikor
a THRILL minden erejével működött, szürreálisan valóságossá téve a nem létezőt.
- Úgy látom, lassan kialszanak a tüzek.
- Ideje.
A nem túl tartalmas beszélgetés ellenére is sikerült ébernek maradniuk, többször
is fent jártak, és még azt is meglátták, mikor a nap lenyugodott, ekkor már vékony
füstfüggöny mögött. Mire a hold és a csillagok ragyogtak, a gomolygó füst el is
szállt, és a tüzek ropogása is elnémult végre.
- Mintha a föld nyelte volna el őket.
- Igen. De reggel biztos visszatérnek majd.
Ekkor pillantottak meg egy lebegő fénygömböt, ami lassan átlebegett a házak
között, mint valami reflektor, világítva az utat a mögötte közeledő alakoknak,
amik az elesett játékosok virtuális testeit kutatták, és gyűjtötték össze egy
szekérre.
- Ezek meg kik?
- Le!
Arrogantia lenyomta a kíváncsi társa fejét, aki nagyon feltűnően kukucskált
a deszkák között.
- Ezek Necrominusok, hullagyűjtők. Ha nem vigyáz eléggé, az élőket is
elviszik.
- Elég sokat tudsz erről. Tapasztalatból?
- A legtöbb játékban Necromancer szoktam lenni. Onnan tudom, hogy egy
necromancer is van a közelben, ahol ezek felbukkannak.
- Gondolod, hogy barát?
- Nem, inkább az egyik felelős lehet a csontvázsereg megidézéséért.
Mikor visszatértek a többiekhez, azok javarészt már ébren voltak, és a
sebek is elég szépen gyógyulgattak.
- Mi a helyzet?
- Semmi jó. Jobb lesz, ha nappal próbálunk kijutni innen. Hullagyűjtők ólálkodnak
az utcákon.
Arma jól foglalta össze az eddigi fejleményeket, és láthatóan mindenki jól
tudta, mik ezek.
- Akkor mi a terv? Itt maradunk, amíg el nem múlik a vész, és valaki
végigtolja a játékot?
- Nem, nem maradhatunk itt. Ki kell jutnunk a városból, és megtalálni a többi
túlélő játékost.
Arrogantia határozottsága mindenkiben egy kis félelmet keltett, de nem láttak
jobb megoldást ők sem.
- Hogyan csináljuk?
- Holnapra mind elég jól lesztek, hogy megpróbáljunk kiosonni innen. Lassan
fogunk haladni, és nehézkesen, de ha jól csináljuk, elérjük a város
legközelebbi kapuját, és kívül már könnyebben tudunk rejtőzködni is.
- Na és a kinti szörnyek?
- Azok már nem járnak majd ekkora hordákban, így talán nem lesz velük annyi
gondunk.
A terv világos volt, és Meiya, aki szintén emellé az elképzelés mellé állt,
a Clear Vision képességgel megidézte a város látképét madártávlatból. Hamar
megtalálták azt, ahol a minap a csata zajlott, és azt is megállapították, hogy
hol vannak most, a legközelebbi, keleti kapu azonban így is nagyon messze
esett.
- A romokat használhatjuk fedezékként, lassan, óvatosan haladunk, és elkerüljük
az összeütközést a hordával, amennyire csak lehet. Csak akkor bocsátkozunk harcba,
ha végképp nincs választásunk.
- Ezeket pedig mindenki tartsa magánál.
Meiya és Arrogantia egy halom varázsitalt osztott szét, amennyijük csak
volt, mivel nekik még megvolt a felszerelésüknek ezen része, nem úgy, mint a
többieknek, akik mindenüket elvesztették.
- Arrogantia, már akartam kérdezni, de ezt honnan szedted?
Arma felmutatta a tőle kapott kardot, amin apró mágikus rúnák egész sora
szolgált nem csak díszítésül. Emez megvonta a vállát, és csak ennyit mondott:
- Találtam.
A tervek letisztázása után mind visszatértek a pihenéshez, mert másnap
minden erejükre szükségük volt. Meiya és Arma megint egymás mellett ült, és egy
kicsit zavarodottan ugyan, de a lány kikutatta a fiú kezét, és megfogta,
mintegy menedéket, megnyugvást keresve. Arma rá nézett, és láthatta a derékig
érő, ébenfekete haját és a szinte világító, élénk zöld szemeit.
- Jól vagy?
- Most már jobban. Végre látom a fényt az alagút végén.
- Igen, ha minden jól megy, holnap egy sokkal nyugisabb helyre jutunk
végre.
Meiya halványan mosolygott, és tényleg megnyugtatóan hatott rá ez a
kézfogás, mert igazán semmi más szándéka nem volt vele, mint hogy egy kis lelki
támogatást keressen. Sokáig ültek így, mielőtt észrevette volna, hogy Arma
közben elaludt. Az elmúlt bő napot ébren töltötte, vigyázva a többiekre, így
most megérdemelte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése