Nem Játék 4.

IV.

Szabadon

Másnap reggel a társaság összeszedte a dolgait, amijük csak volt még így a káosz közepette, és nekidurálták magukat, hogy kilépjenek a pince eddigi viszonylagos biztonságából. Arma haladt elöl, és biztos léptekkel vezette a többieket, míg Meiya alkotta az utóvédet.

- Van egy kb. akkora rés egy ablakon, amin mind kiférünk, de csak halkan, vili?

Mind némán bólogattak, és követték az étterem romjai közé, ahol az egyik bedeszkázott ablakot majdnem teljesen felfeszegették kívülről. Valaki nagyon be akarhatott jutni, de látszólag sikertelenül, és inkább tovább állt onnan. A rés ami így keletkezett, épp akkora volt, hogy mind át tudják tuszkolni magukat rajta némi erőlködés árán.

- Csendben!

Meglepő, de kellemes érzés volt újra a friss levegőn lenni, még ha kicsit nyomott is volt a légkör, és mind szippantottak egy nagyot a reggeli, kicsit még párás, de hűs levegőből.

- Az a félelmetes, hogy ennyire élethű minden ebben a játékban...

Ez a megjegyzés is csak halkan suttogva hangzott el, miközben szép lassan haladtak előre a romos utcán. Még csend volt, a nap épp felkelt, ment a váltás, és egy kis szabad terük akadt, hogy jobban kiismerjék magukat. Gyorsan megidézték a látképet, és így tanácskoztak.

- A legközelebb a keleti kapu esik, tehát arra vesszük az irányt. Onnan irány az erdő.

- Mi lesz, ha a kapunál ellenállásba ütközünk?

- Reménykedjünk, hogy nem így lesz!

Ahogy haladtak végig azon a keskeny kis utcán, ami a legrövidebb út volt az úti céljuk felé, minden pillanatban azért könyörögtek, hogy ne itt érje őket egy rajtaütés. Egy ilyen szűk téren esélyük sem sok lenne, pláne ennyi sérülttel. Irreálisan reális volt az, hogy napokig tartott egy ilyen súlyosságú seb, mint amilyen a csonkolás is, hogy begyógyuljon. Lassan tudtak haladni, mivel a sérültek staminája folyamatosan nagyon alacsony volt, így Arma haladt elöl, Meiya és Arrogantia pedig biztosította a hátvédet.

- Szemeket és füleket nyitva tartani!

Arma minden idegszála pattanásig feszült és minden apró neszre kardot rántott volna. Ilyen volt ez, és bár sosem járt igazi háborúban, az ösztönei uralták minden pillanatban, egy percig sem hagyva lankadni a figyelmét.

- Halljátok?!

Nem is kellett Meiya figyelmeztető kiáltása, mert már messziről lehetett hallani a dobogást, ami egyet jelentett a holtak légiójának közeledésével.

- Ide be!

Egy még füstöt eregető romba bújtak be mind, a füst pedig fojtogató volt ugyan, de mind lebuktak alá, így nem érezték ezt az újabb, ijesztően valósághű hatást.

- Lapuljatok, és csend!

Teljes csend támadt hirtelenjében, és ahogy figyelték a csontvázak vonulását, még a lélegzetüket is visszatartották. Kínosan lassan telt el egy bő perc, és mivel a horda még mindig vonult, Arma jelezte a többieknek, hogy kövessék. Az összedőlt házak romjai között kisebb-nagyobb nyílások támadtak, amiken keresztül egyik házról a másikra tudtak csusszanni teljes csendben. A hatalmas csontváz dübörgő lépteit nem lehetett hallani, így valamelyest nyugodtak maradhattak.

- Tovább, ne álljatok meg!

Arma terelte maga előtt a többieket, időnként jelezve, merre haladjanak, míg ő szakadatlanul az utcát kémlelte, nehogy meglepjék őket, ugyanis nem tudhatták, tudják-e az ellenségeik, hogy ott vannak.

- Na és most?

- Gyorsan mozogjatok, ne csapjatok nagy zajt, és irány a szemközti romház!

Arma volt az első, aki kicsusszant a résen, ami a keresztbe bevezető, jóval szélesebb utcára vezetett. Innen egy hosszú és igen veszélyes menet jött a keleti kapuig, és csak neki volt elég lélekjelenléte, hogy felmérje a helyzetet. Épp a legjobbkor érkezett a derengő reggeli napfénybe, mert egy nagyobb csontváz csoport épp akkor tűnt ki a látókörből, ezzel üresen hagyva az utcát, ha csak átmenetileg is. A csörgő csontok most is visszhangzottak minden felől, de egyelőre tiszta volt a levegő. Intett a többieknek, és azok lassan, de biztosan követték a már romba dőlt szemközti ház maradványai közé, majd itt letelepedtek, hogy szusszanjanak egyet.

- Nagyon lassan haladunk.

- Igen, de meg is figyeltem valamit közben...

Egy újabb raj haladt el tőlük, szinte karnyújtásnyira, így mind hallgattak, és szorosan odalapultak a faltöredékhez, ami mögött rejtőztek. Miután a dobogás elhalkult, Arma folytatta.

- A házakat egyáltalán nem kutatják át, csak az utcán portyáznak, ezért maradtunk eddig biztonságban.

- Eszerint korlátozott a mozgásuk hatásköre.

- Igen, és ha erre nem csak én jöttem rá, akkor biztosan találunk majd más túlélőket is.

Egy bő félórányi szünet után folytatták az útjukat, és továbbra is minden apró jelre fedezékbe ugrottak. Lassú, és kínkeserves menetelés volt ez, futni pedig csak hárman tudtak, ha kellett.

- Baj van...

Az utca hirtelen összeszűkült előttük, és nem volt több menekülési pont sem.

- És most?

- Nincs más hátra, csak előre! Nyomás, és ne nézzetek hátra, bármit is hallotok!

Ezt Arma nem ok nélkül mondta, mert már lehetett is hallani a csörgő hangokat, amiket a páncélba öntözött csontváz lovagok hoztak magukkal, de közben egy pár rohanó láb sebes topogását is lehetett hallani, és hirtelen még hárman csatlakoztak hozzájuk.

- Futás, az egész horda a nyomunkban van!

Erre a felkiáltásra, és a mellettük elrohanó alakok láttán, Arma el is feledkezett a saját parancsáról, és hátrasandított, csak hogy meglássa, ahogy szó szerint egy csontváztenger özönlik utánuk, meglepően gyorsan. Ahogy újra előre nézett, a három alak, Arrogantia ellentmondást nem tűrő hangon kiadott utasítására, a sérültek segítségére sietett, és máris gyorsabban haladtak, de így is gyorsan csökkent a távolság.

- Mozgás! Már csak száz méter!

Persze ekkor már felhangzott a kolosszális boss jellegzetes üvöltése, aki kicsit érthetetlen is volt, mert mégis csak egy csontkollekció volt, igaz a kisebb változatainak gyorsasága is megmagyarázhatatlan volt.

- Ott a kapu!

Valóban, a keleti városkapu épp előttük felbukkant, és már csak egy kőhajításnyira voltak tőle, Arma pedig meggondolta magát, előre rohant, és intett a többieknek, hogy amennyire tudják, kövessék. Ahogy a kapuhoz ért, azonnal elvágta a felvonóhidat tartó köteleket, ezzel szabad utat nyitva a többieknek.

- Nyomás, én is máris megyek!

Azonban egy pár csontváz túl közel került, így oda kellett ugorjon, megakadályozni a támadást, és fedezni a többiek kijutását. Hárman egy ellen nem sok esélye volt, de hirtelen egy nyíl fúródott az egyik ellenfele koponyájába, amitől aztán össze is rogyott, és mire kettőt pillantott, egy fekete ruhás, a szemébe húzott kapucnijú alak rohant el mellett szélsebesen, akinek a feje fölött, mintha a Raven nevet olvasta volna ki, de ideje nem volt töprengeni ezen. Hamar legyűrte a támadóit, és mikor meglátta felé rohanni a hatalmas szörnyeteget, egy pillanatra tanácstalanul töprengett, mitévő legyen, mert félő volt, hogy kifelé még követhetik, de ahogy felpillantott, meglátta, hogy a felvonóhídon kívül egy hatalmas, acél rácsos kapu is szolgál a város bejáratainak elzárására. Egy hirtelen jött gondolattal lesújtott a láncra, ami a szerkezetet a helyén tartotta, erre az egy pillanatig feszült, majd a láncszem mindkét szára elpattant, és a rács félelmetes sebességgel indult meg lefelé.

- Nesztek, ti rohadékok!

Egy bátor vetődéssel éppen sikerült kijutnia, mielőtt a több tonnás súlyú rács lezuhant, maga alá gyűrve nem egy csontvázat, és megfékezve a kolosszust, ami egyszerűen lepattant róla. Az ismerős zöld villanás és hanghatás jelezte, hogy ennek a kalandnak is volt haszna.

- Mind megvagytok?

Amikor utolérte a többieket, azok már valamivel nyugodtabban ültek a földön, vagy fatörzseken, mintha legalább is otthon a parkban tennék ezt, holott itt is ólálkodtak szörnyek. Talán a tudat, hogy megszabadultak egy sokkalta veszélyesebb ellenségtől, hatott rájuk ilyen megnyugtatóan.

- Megvagyunk, épen, és amennyire lehet, egészségesen.

Arrogantia rövid helyzetjelentése megnyugtatta Armát is. Szerencséjükre a szörnyek nem voltak olyan okosak, hogy megpróbáljanak a hátukba kerülni, így szerencsésen kijutottak mind. A horda persze közel sem látszott akkorának, mint a minap, amit az megmagyarázott, hogy hárommal többen lettek.

- És ti? Hogy kerültetek közénk?

Két viking külsejű törpe és egy karcsú fiatal nő, valamiért igen ismerősnek tűntek Armának, és amikor a lány megszólalt, könnyen rá is jött, miért.

- Elszakadtunk a többiektől, mikor megtámadtak minket.

- Shirayuki?

Hát persze, az élénk vörös hajú, zöld szemű fiatal nő Greg egyik társa volt, míg a két törpe a hétfős csapat két tagjaként azonosította magát. Persze nem volt értelme faggatni őket, mert egyikük sem tudta, mi van a legidősebb bajtársukkal. Ezek után megtörténtek a bemutatkozások, és Arma végre Arrogantia és Meiya felé fordította a figyelmét.

- Raven hol van?

- Raven? Nem láttuk még nyomát sem.

- Én láttam a kapunál. Segített is, de aztán szem elől tévesztettem.

- Fura egy figura...

Az, hogy Raven feltűnt a kapunál, viszont azt jelezte, hogy ő is egy darabban kijutott, és most valahol az őket körülvevő erdőben rejtőzködik. Shirayuki elmondásából az kiderült, hogy még jó pár kisebb-nagyobb csoport indult neki, hogy szerencsét próbáljanak, és mind egy időben, hogy ezzel is széthúzzák a horda erőit. A többség a déli kapu felé indult el, és meg is beszélték, hogy egy nagyobb tisztáson keresnek menedéket, ahol nem olyan könnyű meglepni őket.

- Na de hogy kommunikáltatok?

- Nagyjából tegnap reggel óta él a közös Chat, és egyre több felől jönnek az üzenetek, és tervezgetnek.

- Tehát van menekülési terv, és nem csak mi húzódtunk fedezékbe.

Arrogantia mélyen eltöprengve emelte a kezét az állához, majd némi tűnődés után Armához fordult.

- Mit mondasz, mi legyen?

- Miért tőlem kérded?

- Talán azért, mert neked már van némi tapasztalatod mások vezetésében.

Tény volt, hogy Arma az eddig együtt töltött időben sokat mesélt magáról az általában elég hallgatag lánynak, és most minden tekintet felé is fordult.

- Meiya!

A szóban forgó lány meg is idézte a tájat a Clear Vision segítségével, és hamarosan fel is fedeztek egy lehetséges mezőt, amit egyelőre pipacsok borítottak.

- Ez lesz az. Shirayuki, téged már ismernek, üzenj a közösbe! Tudasd, hogy mi oda tartunk!

- Rendben!

Némi pihenő után indultak végül el, és mind éles szemmel vizslatták a környező fákat, és bokrokat, de szerencsére semmi nyoma ellenségnek. A fák törzse olyan volt, mint a Nyírfáé, igen magasra nőttek, a lombjuk sűrű, komoly, zárt lombkoronát alkotott, így az aljnövényzet elég gyér volt, néha egy kisebb-nagyobb bozótos tarkította, de javarészt páfrányok és zsurlók alkották a vegetációt.

- Eszem megáll... Mint egy igazi erdőben.

- Az... Elég más, mint a Gaia kimondottan mesebelinek szánt erdői, a lehetetlen formájú fákkal és éjszakai sötétségével.

- Szerintetek miért nincsenek szörnyek?

- A fene se tudja, lehet, hogy még nem éledtek fel.

Hamarosan Shirayuki jelentette is, hogy mindenki, aki csak a városban tartózkodott, megkapta az üzenetet, és igyekeznek majd minél hamarabb csatlakozni. A néha jelző chaten kívül azonban teljes volt a csend, mintha egy légüres térben sétálnának, még csak utalás sem volt semmilyen más, akár virtuális életre.

- Szinte már ijesztő ez a csend...

- Az, de volna egy elképzelésem, miért.

- Halljuk!

- Ha belegondoltok, a játék valószínűleg csak most építi magát. A várost már befejezte, benne a szörnyekkel, és lépett tovább az erdőre, ami még csak félkész.

- Tehát, lehet, hogy most még nincsenek szörnyek, de holnap reggelre már lehet, hogy lesznek?

- Pontosan, épp ezért kell haladnunk!

Mind szó nélkül követték Armát, aki magabiztosnak tűnő léptekkel ment előre, miközben az egyik keze folyton a hátán keresztbe vetett rúnakard markolatára tapadt. Ő maga sem volt teljesen biztos, hogy az elmélete megáll-e, ezért minduntalan megállt, fülelt, és csak óvatosan haladt tovább. Hirtelen aztán megállt, és a többieknek is intett, hogy kövessék a példáját, hallgatózott, majd hirtelen megzördült egy bokor szinte egy lépésnyire tőle, és egy jókora, fehér szőrű farkas ugrott elő, egyenesen a torkának esve.

- Segítsetek neki!

- De hogyan? Nem látom, melyik épp melyik!

A dulakodás közben a két tusakodó fél jókora port kavart fel, és nem bírtak egymással, mindegy, mennyire erőlködtek, erre hirtelen megint megzördült a bokor, és egy pár ember lépett elő közülük, méghozzá játékosok, és az elöl érkező női alak, aki mellesleg elf papnő volt, egy gyógyító, méghozzá a nemesebb fajtából, nemes tartású, valószínűleg a valóságban is épp ennyire méltóságteljes, idősebb nő odaugrott a farkashoz és egyszerűen nyakon ragadta, majd lerántotta Armáról.

- Nyugi, Luala, ők velünk vannak!

Az eddig tébolyultan acsargó fenevad hirtelen megszelídült ezekre a szavakra, és mindenki más nem kis meglepetésére pillanatokon belül ember, jobban mondva, Elf alakot öltött.

- Egy druida...

- Van isten!

Szóban forgó druidánk aránylag elég alacsony volt, kissé rongyos ruházata nem is annyira egy druida, mint inkább egy sámán külsejét kölcsönözte neki, a vörös hímzés a köpenyén az indián írásjeleket idézte, a nyakában farkasfogakból készült nyakláncot viselt, a fején pedig a totemállata koponyáját, a derekát erős bőröv fogta körül, a lábai mezítlábasak, a haja kékes színű, a szemei világító sárgák, macskaszerű pupillákkal, és igen vadul villogtak. Mikor megszólalt, elég kappanhangon beszélt.

- Reméltem is, hogy csak a szimatom csal veletek kapcsolatban!

- Nos, a megtévesztő szagok első sorban annak köszönhetőek, hogy az elmúlt napokat egy pincében töltöttük.

- Nem!

Megrázta a fejét, amire csak úgy zörögtek a kis gyöngyök a ruháján, és a hajában is, ami tipikusan a druidák egyik szokása volt, mármint, hogy mindenféle csecsebecsével teleaggatták magukat.

- Én a halál szagát éreztem. Átható hullaszagot, amitől azonnal gyanússá váltatok.

- Na de...

Arma tekintete azonnal Arrogantia felé fordult, aki megcsóválta a fejét, és elkezdte levenni a kiegészítőit, miközben zsörtölődve morgott maga elé.

- Kell ezeknek minden hülyeséget észrevenni?

Mikor aztán lekerült a maszk is, Armát, és fura mód Meiyát kivéve, mindenki alaposan ledöbbent.

- E-Egy Banshee?

- Igen, az, ha gondod van vele, most szólj!

- Na de...

Az idősebb elf nő kért hirtelen szót kézfeltartással.

- Úgy vélem, hogy nincs okunk bizalmatlannak lenni Arrogantiával kapcsolatban, elvégre eddig segített titeket, nem igaz?

Bár tétován, de a sérültek bólogattak, Arma és Meiya pedig mosolyogva néztek össze, ami arra volt utalás, hogy a lány is tudott erről a titokról. Később persze ki is derült, hogy mikor aludni látszott, javarészt inkább hallgatózott, aminek köszönhetően sok mindent tudott a társairól, amit sosem gondolták volna, hogy egyszer kiderül.

- Nos, ha már összegyűltünk, akkor akár tovább is indulhatnánk.

Az idősebb nő a Hollywind nevet viselte, nemes megjelenése majdnem fehér hajával és látható ráncaival együtt azt a benyomást keltette, hogy még elf létére is ősöreg.

- Hollywind, te... Vagyis, ön vezeti a társulatot?

Hollywind és Luala társasága egyre szaporodott, és Arma ezen kérdésére végre mindenki figyelme elterelődött Arrogantiáról, aki most mélyen a szemére húzta a csuklyáját.

- Nyugodtan tegeződhetünk, kedves Arma, nem vagyok én olyan öreg... Szegény nagyanyám 113 évet megélt, én meg még 71 is alig vagyok meg.

Meg is veregette a ruháját, ami portól és hamutól bőven koszos volt, és most jókora porfelleget eresztett szabadjára.

- Mellesleg itt épp olyan fürge vagyok, mint ti, úgyhogy kezeljük egymást teljesen természetesen!

- Ha.. Gondolod...

Az eddig sem épp szerény társaság ilyen módon több mint 30 főre duzzadt, és együtt indultak tovább. Az újonnan csatlakozott társaság is egyet értett abban, hogy Arma és a térképet képletesen magánál hordó Meiya vezessék őket, így nagyjából egy bő órával később meg is érkeztek a pipacsos rétre, ahol igen kellemes meglepetésként már kisebb tömeg várta őket.

- Te jó isten!

- Na, ezt már nevezem!

Vagy százan voltak, mind pihegtek, de rendben voltak, és volt, aki már a fegyvereit készítgette, hogy visszamenjen a városba rendet rakni. Ami a legjobban meglepte a társaságot, hogy Raven volt az, aki dirigált a többieknek, akik rögtönzött szállásokat építgettek, tűzrakáshoz készültek elő, mivel kevés volt a gyógyító, sok helyen más osztályokból segítettek be a sebesültek ápolásában, egy szóval olyanok voltak, mint egy vert had, akik a visszavágásra készülnek.

- Ez meglepő...

- Az, de kellemes meglepetés.

Vagy százan voltak ott a mezőn, és mindenkinek volt valami elfoglaltsága, de mikor Raven észrevette a közelgőket, azonnal intett egy kisebb csapatnak, hogy segítsenek a sérülteknek. Arma egyenesen az íjával a vállán járkáló alakhoz baktatott, hogy beszéljen vele, de emez inkább megfordult, és ment a maga dolgára, vagy legalább is így tűnt.

- Raven!

Hiába is kiáltott utána, nem is méltatta válaszra. Miután mind megkapták a nekik szánt szállásukat, Arma is hamar kerített végre egy neki való fegyvert, és a nemrég megszerzett pontjait természetesen a kétkezes fegyverekre osztotta. Végre kint voltak a vízből, ha csak átmenetileg is, így legközelebbi társai, Meiya és Arrogantia is letelepedett mellé, de hamar csatlakozott Luala és Hollywind is, akik láthatóan érdeklődtek a társaság beszélgetése iránt, de Shirayuki is nem messze ült tőlük, így hallhatta őket.

- Azt hallottam, nagyjából 160 főt számlálunk, ebből 100, aki harcképes is, de minden emberre szükségünk lesz, ha be akarjuk venni a várost.

- Elég jól mérték fel a létszámot.

- Igen, ezt parancsba is kapták.

- De ki engedte meg Ravennek, hogy parancsolgasson?

Arma vállat vont, majd folytatta.

- Azt hallottam, hogy az elmúlt két napot és éjszakát kint töltötte a városban, hogy felmérje az ellenséges erőket, és ő volt, aki kitervelte azt is, hogy dél felé próbáljanak kitörni. Arra persze nem számíthatott, hogy ott meg az íjászokat állítják hadrendbe a kapunál.

- Mindenre ő sem gondolhatott.

- Állítólag 20-25 embert vesztettek, de ez a csapat együtt verekedte ki magát a kapun, és be is zárták maguk mögött.

- Ahogy mi is...

- Igen, így csak két kapu maradt használható, de azok, ahogy a másik kettő, kettős kapuk, egy rácsos kapuval, és egy felvonóhíddal.

Mind tudták, ez mit jelent: valakinek ki kell nyissa az egyik kaput, hogy bejuthassanak. Este, mikor besötétedett, tüzeket gyújtottak, és akinek nem volt fontos a hamarosan kezdődő stratégiai megbeszélés, azok letelepedtek a saját kis tüzük mellé, és beszélgettek. Akiknek érdeke volt mindent tudni, mint például Armának és társainak, mind középen gyülekeztek és egy idősebb játékos, a maga 31. Szintjével a legerősebb, felvázolta a várost nagy vonalakban a többiek elé, és sorolta, amit biztosan tudott.

- Ha minden igaz, három napra van még szükségünk, hogy mindenki teljesen harcképes legyen. Ha ez megtörténik, mindenképpen megostromoljuk a várost.

- Na jó, de nincsenek ostromfegyvereink, vagy ilyesmi!

Az elmés megszólalásra a RedBart nevű figura megcsóválta a fejét, majd folytatta.

- Tény, hogy nem rendelkezünk nagyobb fegyverekkel, mint a kard, a tőr, az íj, és a varázslat, de ezeket is fel tudjuk használni. Kezeket fel, ki tudja milyen erős a Boss?

Arma jelentkezett is, hisz neki és Meiyának volt lehetősége a behemót szeme közé nézni.

- Lv 28, 28000 hp, amennyire emlékszünk.

- Rendben, esetleg valami megfigyelés?

- Azt biztosra tudjuk, hogy a fény az összesnek gyengéje, és hogy nem olyan megállíthatatlan, mint amilyennek látszik.

- Pontosabban?

- A rácsos kapu simán megfékezte. Erre építve, ha sikerülne elkülöníteni a hordától...

Arma egy gallyal a földre rajzolt alaprajzba egy kisebb kört karcolt.

- Ha be tudnánk keríteni egy fallal, ami elég erős, hogy bent tartsa, több esélyünk lenne, mintha közben a hordát is kordában kellene tartani.

Ebben mind egyet értettek, de RedBart a fejét vakarta.

- Na jó, de hogy kerítjük el? Honnan veszünk egy rácsos kapukból álló kerítést?

- Nem kell túlbonyolítani. Nyilván van olyan mágus, aki képes egy nagyobb falat emelni egy adott területen.

Erre Luala jelentkezett, és szót is kapott.

- Nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek elég nagyot létrehozni, de egy Tövises indákból álló fal is megteszi?

- Tökéletes. Mekkora hatósugárban beszélgetünk?

- Egyelőre 19. Szintű vagyok, így a hatóköre nagyjából ekkora...

És az iménti kör közepére egy harmad akkora sugarú kör került.

- Ez nem sok...

- De működhet, ha a mágusaink is besegítenek egy kicsit, nem igaz?

Meiya és társai kérdő tekintete főleg arra utalt, hogy mégis mekkora területre lenne szükség, ami még a fő szószólókat is elgondolkodtatta, míg végül Raven, aki eddig teljes csendben állt a háttérben egy fának támaszkodva, meg nem szólalt.

- A főtéren lenne a legalkalmasabb csapdába ejteni. Ott bőségesen van nyílt terep, hogy arénává alakítsátok.

Meiya azonnal meg is értette a lényeget, és megidézte a város látképét, amennyire csak lehetséges volt.

- A főtér nagyjából 2300 négyzetméter, szabályos kör alakú, a közepén egy díszkút, szoborral.

- Aham...

Meiya fejben próbált számolgatni, de Arrogantia már tudta is a választ.

- Ez alapján még három mágusra van szükség, hogy ki tudják terjeszteni a hatókört.

Csontos kezével most Meiyára, és két másik lányra mutatott, akik aránylag elég magas szintűek voltak, 21, 23, és 24-el.

- Jó, ez is tisztázva. A többi mágusra is szükségünk lesz, mint támogatóra, és a gyógyítóknak is állandóan résen kell lenniük, így minden lehetséges erőforrásunkat át kell csoportosítanunk.

A tanácskozás még egy órán át tartott, és sok apró részletet terveztek meg pontosan, köztük a városba való bejutást magát. Mikor minden elcsendesedett, Arma megkereste Arrogantiát, aki a még parázsló tűz mellett ücsörgött, és a csillagokat nézte.

- Eszerint még az élőholtak is szoktak álmodozni?

- Néha igen...

Fura mód Arrogantia sokkal barátságosabb volt, mint mikor először találkoztak, és ebben talán az is segített, hogy nem kellett már álarc mögé rejtőznie többet. Arma előhúzta a Rúnákkal tarkított, csinos kis kardot, aminek a pengéje enyhén íves volt, a markolata pedig kristályból, és átnyújtotta az eredeti gazdájának.

- Gondoltam, ezt visszaadom.

- Nekem ugyan nem kell. Mire mennék vele?

- A tiéd, nem? Akkor vedd vissza!

- Nézd, csak szórakozásból vettem meg egy barátomtól, mert szüksége volt egy kis pénzre, ennyi az egész. Az sem érdekel, ha eladod valakinek.

- Nem tudtam, hogy van a játékban kereskedésre lehetőség.

- Még a PvP aréna megnyitásakor tették bele kísérleti jelleggel.

Egy kis hallgatás után szólalt meg megint a lány.

- Mondd meg őszintén, miért állsz ki mellettem minden helyzetben?

- Nem értem a kérdést.

- Nem viccelek! Ma is, mikor kiderült, mi vagyok és ki vagyok, akkor is, láttam mennyire taszít másokat a külsőm. Nem is hiszem, hogy rajtam kívül bárki más is ebbe a fajba tartozna.

- Igazság szerint nincs semmi különösebb oka.

Arma egy fűszállal játszadozott.

- Csak annyi, hogy a csapattársak ki kell álljanak egymás mellett, másként oda a csapatszellem.

- Te komolyan el is hiszed, amit mondasz?

- Miért ne? Mármint, te magad is mondtad, én tudom milyen az, ha nem egymagam harcolok egy célért, hanem barátok között.

Egy kis hallgatás után megint Arrogantia szólalt meg.

- Hagyj most már magamra, jó?

- Persze... Jó éjt!

Mikor aztán magára maradt, a lány kis ideig még bámulta az újra felizzó tüzet, és csak a fejét csóválta meg végül. Azon az estén ő is lehunyta a szemeit, és próbált nem gondolni semmire, még ha aludni nem is volt képes.

Valamivel odébb, miközben Arma épp a saját kuckójába tartott, észrevette Ravent, aki még mindig a tüzét piszkálgatta, hogy ne aludjon még ki. Gondolt egyet, és egészen közel lopózott, hogy még véletlenül se tudjon meglógni előle. Nyilván észrevette a közeledését, mert mikor egészen közel ért és épp szólni akart, hirtelen elébe vágott.

- Ülj le!

Jobb ötlete nem lévén, követte hát a szabályos parancsot.

- Nagyon beszélni akartál, hát halljuk!

Ez egyenes beszéd volt, így Arma némi töprengés után a tárgyra tért végre.

- Hová tűntél a minap?

- Gondoltam, egyedül megkísérelek kiszökni a városból.

- És mi változtatta meg a terveidet?

- A tény, hogy nem volt hová.

Ez is igazolta Arma gyanúját, miszerint a játék folyamatosan építette fel magát.

- És a kapunál?

- Hárman voltak egy ellen, nem nézhettem tétlenül.

Bár nem volt épp beszédes, Raven pontosan annyi információt adott ki a tetteiről, amennyi elég volt, hogy mindenki tudja, amit tett, ha nem is első szándékból, mégis a többiek megsegítésére tette. Napokig járta a várost, tetőkön ugrálva, az árnyak között bujkálva, kutatva a többi túlélőt, szervezve a szökést, lelket és tettvágyat öntve mindenkibe. Ha akaratlanul is, de hősiesen viselkedett, és cserébe nem várt el semmit, csak nyugalmat. Egy idő után aztán nem mondott többet semmit, csak lehunyta a szemeit, ezzel is jelezve, hogy nem kíván többet mondani, így Arma is visszatért a saját kis kuckójába, és eltette magát másnapra.