Nem Játék 6.

VI.

A vizek városa

Két nap, és Arma és társai sok mindent megtapasztalhattak a világ változásaiból: ahogy azt már gondolták is, a játék folyamatosan építette önmagát, és ez nem egyszer, nem kétszer, szinte minden pillanatban meg is nyilatkozott. Először arra lettek figyelmesek, hogy a vízben halak kezdtek el fickándozni időről időre, majd az ártéri erdők állatvilága is megelevenedett, majd egy kis sziget akadt az útjukba, amin, mint kiderült, kénytelenek voltak kikötni, mivel a kanyarulat, amibe érkeztek, zsákutca volt. A víz szédítő mélységbe zúdult alá a semmibe.

- Na és most?

- Várunk, amíg nem tudunk továbbmenni.

Tábort ütöttek a kis sziklaszigeten, ami gyakorlatilag teljesen kopár volt. A partra átcsónakázva gyűjtöttek némi rőzsét, és Shirayuki gyakorolhatta a tűzgyújtó képességét. Nem volt ugyan létszükséglet, mint például a valóságban lett volna, de jól esett, hogy nem kellett a vaksötétben ülniük este lefekvés előtt. A kupaktanács összegyűltével, amibe Raas, a hajót igazgató társuk, aki maga inkább munkás ember akart lenni, semmint harcos, szintén bekapcsolódott, jöhetett a szokásos helyzet elemzés, ami már szokásukká vált, amióta együtt voltak. Ilyenkor mind elmondhatták a véleményüket, ötleteiket, problémáikat, és persze ment az ötlet börze, hogy mihez kezdjenek következőnek.

- Eddig elég sima az út. Ha a valóságban lennénk, nagyjából húsz, harminc mérföldet tettünk volna meg dél-dél-nyugati irányban.

- Ez elég kevés, nem? Mármint három vagy négy nap alatt.

Meiya felvetésére Raven válaszolt Arma helyett.

- Minden egyes nap meg kellett állnunk egy időre, ráadásul nem a saját hibánkból. Ezt mind számítsátok bele!

- Ravennek igaza van. Most is csak azért éjszakázunk itt, mert nem tudunk hová továbbmenni.

Az elmúlt napok hajókázása után végre mind szárazföldet érezhettek a lábuk alatt, de ennél kicsivel többre vágytak, több emberre, akár némi izgalomra is, és az hogy még azt sem tudták biztosan, mikor indulhatnak tovább, nem igazán keltett jó hangulatot.

- Na és ha eljutunk egy városba? Nyilván ott is vár majd minket valami kellemetlen meglepetés.

- Őszintén szólva, én a hátam közepére sem kívánom a csontvázakat...

- Az túl egy síkú lenne. Ez a játék saját magát teremti meg, és odafigyelt, hogy ennyire részletes és valósággal változatos világot alkosson nekünk. Nem hiszem, hogy a szörnyeket is ismételgetné.

- Na és mit gondoltok, találunk akár utalást is emberekre valahol?

- Talán... Sőt, biztosan, és ebben bíznunk kell. Ha mi túléltük még a káosz közepette is, akkor más is.

Ebben maradtak, és arra az éjszakára Arma vállalta, hogy kiül a sziklasziget legmagasabb pontjára, ami az üresség felé néz, és onnan jelez majd a többieknek, ha valami történik. Unalmában egy kis dalt dudorászott. Tehette, hisz a kutya sem volt ott vele, vagy legalábbis nem tudta, hogy ott van.

- Ennyire unalmas? Szólhattál volna...

Meiya szólalt meg épp mellette, de emez meg sem rezdült, csak eldobta a kavicsot, amivel eddig szórakozott. Egy halk csobbanás, és a követ elnyelte a víz, Meiya pedig letelepedett unottan ücsörgő barátja mellé.

- Min gondolkodtál?

- Honnan veszed, hogy gondolkodtam?

- Akkor vagy csak ilyen hallgatag, ha valamin töröd a fejed. Szóval?

Arma sóhajtott egy mélyet, és csak halkan kezdett bele.

- Tudod, odahaza egy csomó barátom, a szüleim, nagyszüleim, és két testvérem vár hiába.

- Szóval nálad is nagy a család?

- Eléggé. Neked gondolom szintén négy testvéred van...

- Hogy is ne, mi öten vagyunk testvérek.

- Te jó ég... Nekem a bátyám már nős, a húgom meg még óvodás.

- Jó nagy korkülönbség van köztetek.

Meiya kicsit sandán, de elnézte magának a mellette ülő fiút, majd halkan rákérdezett arra, ami már régóta érdekelte.

- Na és, mi az igazi neved?

- Az enyém? Nos, a haverjaim Skipnek neveznek, de a szüleimtől a Jo becenevet kaptam, ha már vannak ezek a hülye számkódos azonosítók.

- Aha, szóval Jo, na és honnan jött az Arma név?

- Nem tudom... Valaki így nevezett egyszer, és rám ragadt.

- Így nevezett? Az hogy?

- Nem tudom... Talán összetévesztett valakivel, és annyira megtetszett, hogy a Master id. - m is ez lett. Na és neked, honnan jött a neved?

- Ki fogsz nevetni...

- Tégy próbára!

Meiya kicsit habozott, aztán nagy nehezen, de csak kibökte a nagy igazságot.

- Az igazi nevem Lupe Mejiya. Innen jött ez a név.

- Mejiya... Elég spanyolos hangzású.

- Mexikói egész pontosan. Egy csodás tengerparti városkában élek... Legalábbis normális esetben.

- Ez jó... Jó neked. Én Birminghamből jöttem, ott meg aztán nem épp a napsütéses, homokos tengerpartok a jellemzőek.

- Aha, szóval angol Gentleman vagy? Ez megmagyarázza az akcentusodat.

- Van akcentusom?

- Van, de ez teljesen normális.

Egy kis ideig hallgattak, és a holdat bámulták. Különleges éjszaka volt ez, mert épp holdfogyatkozás volt, és a hold ezüst tányérja enyhe vöröses színt kezdett el felvenni az egyik oldalán.

- Tudod, ha ez nem egy csapda lenne, ahol bent ragadtunk, nem is lenne olyan rossz hely.

- Van benne valami...

Mindketten megfigyelték már, milyen aprólékos munkával, rengeteg belefektetéssel, és élethűen dolgozta ki valaki ezt az amúgy valóban nem utolsó látványt nyújtó világot. A városban is, az üszkösödő gerendák, a romok, a szörnyek, a legapróbb részletekig szépen, aprólékosan megalkotva. Az erdő fáinak hajlongása a szélben, az esti köd, ahogy lassan leült a tájra, a csillagok állása, a csillagképek elhelyezkedése, a hullámok fodrozódása a vízen. Szinte mintha fotókat, filmfelvételeket, valóságos környezetet vettek volna át, csak hogy még lélegzetelállítóbb legyen az egész. Arma sokszor hasonlítgatta a Gaia egyébként tetszetős, de összehasonlíthatatlanul gagyi grafikáját ehhez, és a különbség megdöbbentő volt. A rendszer, jobb híján, a tökéletes grafikus emuláció érdekében az idegpályákra vetítette ki mindezt, hogy egy felülmúlhatatlan élményt nyújtson. Na most ez, amit maguk előtt láttak, éreztek, tapintottak, hallottak, bizony már a valósághűség felső, a majdnem tökéletes valóságszerűség alsó határát súrolta.

- Vajon ki lehetett az, aki ezt az egészet megalkotta?

- Nem tudom, de iszonyú munkát feccölhetett bele.

Megint csak hallgattak, és Meiya közelebb húzódott, hogy odabújjon egy kicsit a fiúhoz, aki csak mosolyogva tűrt.

- Szerinted kijutunk innen hamarabb, minthogy valaki végigvinné a játékot?

- Ne valószínű... Ahhoz valakinek fel kellene törnie a GM fiók jelszavát, saját magának GM jogokat adni, és kijelentkeztetni mindenkit. Na most, a GM mesterjelszavak minimum 24 bitesek, és a rendszer állítja be. Ha valaki ezt elég óvatosan csinálta, még többszörösen be is védte.

- Vagyis több jelszó is van, amiket nagyon sokáig tart feltörni, tekintve a lehetőségek számát...

- Valószínűleg hamarabb játsszuk ki a játékot, semhogy kimentenének innen. Ha bevonnánk más cégeket is ebbe, akkor hamarabb meglehetne valamivel, de mivel egy olyan fejlesztőről van szó, akik féltve őrzik minden titkukat, ez esélytelen.

Arma keserűen nézett fel megint a fogyó holdra, és némi fájdalommal a hangjában, de ironikusan dünnyögte maga elé:

- Bár itt lenne barátom... Ő biztos kitalálna valamit, hogy legalább egy kicsivel könnyebb legyen a játék.

- Ekkora zseni?

- Mondhatjuk így is, de én inkább azt mondanám, hogy nála nagyobb kockát nem nagyon hordott a hátán a föld.

Meiya erre elnevette magát, és ha nem is szándékosan de Armának sikerült kicsit feloldani a beszélgetés hangulatát. Méz jó darabig beszélgettek így, mielőtt Meiya, majd a fiú is elaludt.

00____00____00

Eközben a valós világban már gőzerővel folyt a munka, és próbáltak kapcsolatot teremteni a bent rekedtekkel. Két programozó csak azon dolgozott, hogy egyáltalán képet tudjon szerezni a benti folyamatokról, és közben már a hatodik kávéjukat fogyasztották aznap. Az egyik levette a szemüvegét és az orrnyergét masszírozta. A sokadik kávé már az ellentétes hatást fejtette ki.

- Nálad van már valami?

- Semmi... Mintha mindent a Kreml kincstárába zártak volna, olyan védelem van még a megfigyelés ellen is...

Egy nagy ásítás és mindketten fáradtan dőltek hátra a székükben. Az elmúlt 51 órát ébren töltötték, és ez kezdett már meglátszott az arcukon is. Mély, nagy, fekete karikák ültek a szemeik körül, egyikül pedig most a kezét kente be valami krémmel.

- Adj nekem is egy kicsit!

- Csak csínján! Még van mit kihúznom ezzel az egyel...

Egy darabig mindketten hallgattak, mikor hirtelen kivágódott az ajtó, és valaki fennhangon ordibálva jelentette be a nagy hírt.

- Valaki Live Streamben játszik már a kezdet óta! Van képünk, és hang is!

00____00____00

Hajnalodott, mikor Arma arra lett figyelmes, hogy sirályok rikoltoznak a feje fölött. Erre eddig nem volt még példa, így jó ómennek vehette, és ahogy kinyitotta a szemét, a néhány órás vegetálás után, ami az alvást helyettesítette, üde, kellemes reggeli szellőt érzett, valamint valaki halkan szuszogott a fülébe. Ahogy ott elaludtak, Meiya egyszerűen a fiú vállára borult álmában. Arma mosolygott, miközben a tekintetét a távolba meresztette, ahol már ki is rajzolódtak az éjszaka folyamán kialakult új táj részletei a hajnali párás időben.

- Lupe... Ébredj! Lupita!

Mikor a becenevén szólították, Meiya is kinyitotta végre a szemeit, hacsak lassan is, és egy kis nyújtózkodás után válaszolt csak.

- Jó... Reggelt!

Egy nagy ásítás, és máris jobban érezte magát, majd ahogy körülnézett, ő is mosolyra fakadt. A lábaiknál, szinte karnyújtásnyi távolságra két réce totyogott, utánuk vagy egy tucat kis pelyhes fiókájukkal, a távolban sirályok játszadoztak a víz felett, a rikoltozásuk pedig felverte a környéket. Az eddig a semmibe zuhogó folyó hirtelen egy terebélyes tóvá szélesedett, amit több, kisebb-nagyobb szigetecske tagolt egy darabig, mielőtt teljesen kiterebélyesedett volna a vízfelület, és egy hatalmas, egybefüggő öböllé nem vált.

- Te jó ég...

- Gyönyörű, igaz?

- Az enyhe kifejezés!

Ahogy lassan feltápászkodtak a szikláról, ami kicsit nyirkos volt, szinte a semmiből a hajójuk bukkant elő. A kis egy árbocos könnyedén siklott a kristálytiszta vízen a reggeli szellőben.

- Ti meg mire vártok még? Ha tapsra, akkor mozduljatok végre, mert itt hagyunk!

Raven így köszöntötte őket kapásból, és a két parton ragadt álomszuszék csak egymásra nézett, majd egy hirtelen meggondolással mindketten futni kezdtek, egy jó kis lendületes ugrás, és mindketten az épp jókor odasikló bárka fedélzetén termettek.

- Jó reggelt, csapat!

- Nektek is! Látom, jól eltelt az éjszaka.

- Mondhatni...

Arma és Meiya is sejtelmes mosollyal mondta ezt, és mindenkinek bőven maradt ezek után min fantáziálnia. Behatoltak a kis szigetek közötti, kicsivel sekélyebb, de még épp járható csatornák szűk hálózatába, ami reményeik szerint nem a vesztüket volt hivatott okozni. Shirayuki ült az árbockosárban, ügyelve, hogy nehogy zátonyra fussanak, Arma állt a kormánynál, Raven a hajó orrában figyelte a vizet, Meiya és Luala pedig kétoldalt kémlelték a vízfelszínt. Egyedül Arrogantia, és a vitorlázásban kicsivel jártasabb társuk ült teljes nyugalomban az árboc tövében.

- Van valami?!

- Forduljunk jobbra! Előttünk túl sekély!

- Aye!

A jó szél, és a kellemesen hűvös levegő meghozta a társaság jókedvét, és igaz, hogy jókora kerülővel, a sekélyebb csatornákat elkerülve, de úgy egy bő óra alatt túljutottak a szigeteken, és kint voltak a nyílt vízen.

- Milyen messze lehet a part?

- Szerintem úgy két-három mérföld...

Szándékosan számolgattak így, mint a jó matrózok, és miközben a szél repítette a könnyű kis bárkát, volt idejük nézelődni is. Az öböl, ahova jutottak, valóban vagy 8-9 km széles is megvolt helyenként, de a legkeskenyebb pontján sem volt kevesebb ötnél. A víz kristálytiszta volt, halak ugráltak ki belőle időről időre, az égen csak pár gomolyfelhő, a víz felszínén vadkacsák, vadludak, néha hattyúk úszkáltak, a déli parton teljes síkságon hatalmas erdők terültek el, az északin pedig jókora hegyek magaslottak némán a festői táj fölé. Csodálatos volt már maga a látvány is, és a lányok minden pillanatban fel-felkiáltottak, ha valami új, szokatlan dolog akadt a szemük elé. A távolban egy hatalmas halászsas vitorlázott méltóságteljesen a víz fölött, majd hirtelen gondolt egyet, megperdült, zuhanni kezdett, és még mielőtt becsapódott volna a vízbe, hirtelen megint szárnyra kapott és már egy hallal a karmai között szált el.

- Csodálatos... Mint valami mesében, olyan.

- Utoljára könyvekben olvastam ilyen tájról...

Mind csak tátott szájjal bámulni tudtak a csodás, sőt, pazar látványra, amilyenről csak álmodhattak manapság. Az álmodozásból aztán egy harsány kiáltás ébresztette fel őket:

- Város a láthatáron!

- Mi?! Hol?!

Mind a partot kémlelték, de hiába, így Shirayukinak kellett kiigazítania őket.

- Nem arra. Előttünk!

És ahogy mind kimeresztették a szemeiket, valóban, mintha házak álltak volna a víz kellős közepén. A döbbenet csak akkor vált igazán naggyá, mikor fél óra múlva már közelebb értek, és kiderült, hogy a város nem csak látszólag nincs egyik part közelében sem: egy szabályos város állt vastag oszlopokon a hatalmas víztükör kellős közepén. Az épületek egytől egyig kő építésűek, gazdagon és mívesen díszítettek, az utakat pedig csatornák helyettesítették.

- M-... Velencébe kerültünk, vagy mi ez a hely?

A döbbenetet fokozta a tény, hogy a csatornák olyan szűkösek voltak, hogy épp csak el tudtak hajókázni bennük, a part pedig egy jobb ugrásnyi távolságra volt tőlük.

- Ezt az utat biztos nem az ekkora hajóknak tervezték...

- Nyilván inkább gondoláknak, mint Velencében. De egyet sem látok, ahogy embereket sem.

- És szörnyeket sem...

Valóban, kísérteties csend honolt az egész helyen, sehol egy nesz, de még a madarak sem rikoltoztak, csak a teljes néma csend. Még ijesztőbb volt, hogy egy teremtett lélek nem sok, annyit sem láttak, és ahogy csak a hajó vitorla rudazatának nyikorgásán kívül mást nem is hallottak, mindenkinek kezdett egy nagyon rossz érzése lenni.

- Valami nagyon nincs rendben... Ennek csapda szaga van.

- Vigyázzatok!

Arma épp el tudott bukni egy épp felé száguldó három ágú szigony elől, ami elzúgott, és a hajó oldalába csapódott. Miközben az amúgy csodás, reneszánsz stílusú várost szemlézték, a hátuk mögött szörnyek osontak a fedélzetre.

- Mermanok, lv 33, 3800 hp...

- Mit is vártunk egy vízi várostól...? Védjétek magatokat!

A hat ellenség, ami elsőként a fedélzetre merészkedett, hamar majdnem húszra gyarapodott.

- Alkossatok kört! Fedezzétek egymás hátát!

- Rendben!

Arma szokás szerint osztotta is a parancsokat, a többiek pedig kérdés nélkül engedelmeskedtek. Raven és Shirayuki kapásból le is szedett kettőt, némi segítséggel Lualától, aki vadmacska alakban segített be. Arma és Meiya is fedezték egymást, Raas pedig Arrogantiával fogott össze, aki ugyan gyógyító volt, jól forgatta a botját, amit még a csendes járatban vásárolt meg egy gyűjtőtől, meglehetősen borsos áron. Egy suhintás, és egy mermant leszerelt, majd Raas át is szúrta a rövid görbe kardjával.

- Így tovább! Ne álljatok meg!

Azonban nem hogy fogytak volna, szaporodtak, és kezdett egyre szűkülni a kör körülöttük.

- Valami ötlet, kapitány?

- Gondolkodom...

- Jó lenne, ha haladnál kicsit.

Raven már az egyik tőrével terített le egyet, és mint kiderült, a hátukon díszelgő púp volt a gyenge pontjuk. Így is elég nehéz volt rendesen küzdeni ellenük, kezdtek zavaróan sokan lenni.

- Valami elemi gyengéjük kell legyen...

- Ez az!

Meiya felemelte a szépen faragott és díszített új pálcáját, és egyet koppantott a hajó padlóján.

- Ennek mi értelme volt?

- Mindjárt megtudjátok. Ha jót akartok, leeresztitek a fegyvereiteket.

- Ugye csak viccelsz...

- Nem... Nem viccel, csináljátok, amit mond!

Az égen hirtelen nagyon elkezdtek gyülekezni a felhők, és mire kettőt pislogtak, a napsütéses idő hirtelen elektromos viharrá vált, sűrűn cikázó villámokkal.

- Most kapaszkodjatok meg!

A mermanok közelebb jöttek, de mintha bajt éreznének, hirtelen meghátráltak, de már későn: az első villám sisteregve, iszonyú csattanással csapott le épp a sűrűjébe, hatalmasat robbanva, és repültek mindenfelé a ropogósra sült, pikkelyes testrészek.

- Jön a második! Shirayuki, le onnan, gyorsan!

Shirayukinak épp elég ideje volt, hogy kiugorjon a kosárból, és mire leért Raven karjaiba, már csattant is ketté az árboc, és a közelében volt, azonnal ropogósra sült, vagy a szilánkok kapták telibe. Szerencsére a csapat köré Arrogantia védőernyőt emelt.

- Jön a harmadik!

A harmadik villám épp csak elkerülte őket, de pontosan tette a dolgát, ezzel megtisztítva a fedélzetet.

- Miért is titkoltad eddig, hogy ilyet is tudsz?

- Mert még eléggé korlátozott a hatása é-

Hirtelen nyílzápor hullott rájuk, ki tudja honnan, Meiya pedig megvonaglott, mikor vagy három is telibe találta, egy a lábába, egy a vállába, és egy a hasába.

- Le! Mindenki le!

Már későn kiáltott, Raas is beszedett kettőt, Arrogantia köpenyét is megszaggatták, és Arma maga is a lábához kapott, mikor a jobb combjába fúródott egy.

- Ennek a fele se tréfa... Honnan lőne-

Egy újabb nyíl, most a kardot tartó jobb alkarjába, és Arma nagyot üvöltve ejtette el a fegyverét. Raven és Shirayuki éles szemmel pásztázta a partot, és hirtelen egy újabb nyíl tartott épp a lány felé, de Raven hihetetlen reflexszel elkapta.

- Ejha...

- A tetőkről lőnek! Mindenki le a hajóról!

Nem kellett nagyot ugrani, így Arma, ha iszonyú fájdalommal küszködve is, de kihúzta a lábából az akadályt, és a karjaiba vette a fájdalomtól mozdulni sem tudó Meiyát, és hallatlanul bátran elsőként mászott fel a hajó korlátjára, hogy az ellenséges tűz közepette, az esetleges újabb találatokat is megkockáztatva, levetődjön a partra, fájdalmasan nagyot nyekkenve, de legalább viszonylag biztonságban.

- Ti jöttök! Nyomás!

Raven és Shirayuki biztosított fedező tüzet, amíg Raas is leugrott, Luala madárrá változva inkább lerepült, Arrogantia viszont még maradt.

- Menj már!

- És veletek mi lesz?

- Velünk ne törődj, csak menj!

Már ketten parancsoltak ilyen határozottan, így más választása nem lévén az utolsó védtelennek minősülő ember is elhagyta a már lángokban álló bárkát, amit a villámok és az ellenséges gyújtónyilak borítottak így be.

- Raven, ugorjatok!

Már túl késő volt ezt kiáltani, egy hatalmas, pikkelyes csáp, vagy még inkább farok emelkedett ki a vízből, körbetekerte a megmaradt hajótestet, összeroppantotta, és lerántotta a mélybe.

- Neeee!

- Raven! Shirayuki!!!

Iszonyú látvány volt ez az egész, de a parton már megint gyülekeztek a mermanok így nem volt idő azon töprengeni, hogy megúszhatta-e ezt bárki, menekülniük kellett.

- Erre! Be a...

Zsákutcába terelték őket, a túlsó part túl messze, és bármi is ólálkodott a vízben, nem tűnt kíméletesnek.

- És most?

- Nem tudom...

Arma elkeseredetten emelte fel a kardját, holott félkézzel aligha tudta használni.

- Ha más nincs... Akkor addig védjük magunkat, amíg csak tudjuk...

- Hogy én hogy utálok ilyen helyzetekbe kerülni!

- És most... Még... Egy pince sincs...

Meiya elkeseredetten állt egy ajtónak támaszkodva háttal, mivel a saját lábán nem nagyon tudott megállni. Már hallani lehetett a mermanok hörgő, bugyborékoló, sivító hangját, ahogy közelednek.

- Azt hiszem... Eddig jutottunk...

- Ja-

Valaki hirtelen kirántotta az ajtót belülről, és Meiya bezuhant rajta, majd pár árnyalak ugrott ki rajta, egy szó nélkül megragadták a kint maradtakat, és szinte már csapódott is mögöttük az ajtó, ezzel kimentve őket a veszélyből.