Nem játék 9.

Arrogantia, és gyerekek helytállása

Másnap reggel Arrogantia később ébredt, mint bárki más. Fura volt neki, hogy nem töltötte ébren az egész éjszakát, így a jól eső, pihentető kikapcsolás felüdítette őt is, és az előző este még elég borongós gondolatait is. Amikor azt javasolta, hogy ő ott marad a gyerekekkel, valójában egy kis félsz is volt benne legbelül, ami abból a félelemből eredt, hogy ebben a viszonylag sebezhető alakjában nem tudott volna elég segítséget nyújtani a társainak. A kunyhóban, amiben az éjjel elszállásolták őket, most teljesen egyedül volt. Pár percig csak ült, és mintegy önvizsgálat szerűen, saját magát nézte a tükörben, ami épp vele szemben állt egy sarokban. Fura és ellentmondásos volt, hogy egy ilyen eldugott helyen is volt egy ilyen szép, sértetlen tükör, és mikor eleget bámulta magát benne, felkelt, és kilépett végre a szabadba.

- Jó reggelt!
- Ne-neked is...

Az egyik, kicsivel idősebb gyerek, három társával együtt vállalta magára az őrséget, hogy ne minden háruljon Arrogantiára. A kis lurkók, mert egytől egyig tíz év körüliek voltak, bizony nem voltak híján bátorságnak, de ha akkora túlerővel rontottak rájuk, mint előző nap is, persze, hogy ők is inkább menekülőre fogták.

- Jó reggelt, Arrogantia!

Az egyik kislány, Theiana, nagyon aranyosan ragaszkodott a nála azért elég sokkal idősebb lányhoz, ami kedves volt, csak épp Arrogantia viszolygott tőle egy kissé. Nem volt az a barátkozós fajta, és az is egy csoda volt, hogy a mostani társait egyáltalán megtűrte maga mellett. Na persze ebben is Arma fura befolyása volt a ludas, aki vonzotta maga köré az embereket.

- A többiek már elmentek?

- El...

- Doki is velük ment, ugye?

- Igen, de ezért maradtam én itt veletek.

- Az jó.

Theiana nagyon kedvesen mosolyogva ölelte át Arrogantiát, aki kicsit megszeppenve ugyan, de hagyta. Mindketten gyógyítók voltak, és igaz, hogy a kislány maga fele annyi idős, és fele akkora szintű is volt, mint ő, minden pillanatban rá figyelt. Valahogy szeretni való volt a pici kislány, aki szinte rajongásig oda volt érte, holott egy napja sem ismerték egymást. Mondogatta is, hogy ő is szeretne olyan erős lenni, mint ő, bár erre azért kicsit kevés esély volt, pláne, mivel nem sok esély volt a fejlődésre, ha úgy kimarad a balhékból, mint most is. Na de ez végképp nem az ő hibája volt.

 

Eközben Arma és a társaság másik fele elérte azt a nagyobb, sík, kopár területet, amin a kolostor romjai álltak. Annyi bizonyos volt, hogy egy 12. Századi gótikus jellegű épületegyüttes volt valamikor, amit az idő vasfoga alaposan megrágott már. Az épületegyüttest háromméteres kőfal vette körül, amin az ő szemszögükből nem látszott átjáró.

- Akkor, mi a terv?

- Át a temetőn, átmászunk a falon, és egyelőre, ha más nem is, de körül nézünk.

- Nekem megfelel.

Doki volt a csapat kalauza, de Arma osztotta a parancsokat most is. A temetőben, ahogy azt Doki is leírta, hemzsegtek a zombik, amik ellenben nevetségesen alacsony szintűek voltak, így könnyedén átgázoltak rajtuk. Annyi most is nagyon jól jött, hogy a szörnyek egy bizonyos határvonalon túlra itt sem mentek, mint bármelyik eddigi zónában sem. Még mielőtt átmásztak volna a falon, azért mégis meggondolták magukat, és körbejárták az épületeket, és találtak is egy kaput, aminek a bal szárnya már leszakadt, és korhadtan porladt szét szinte alattuk, miközben végig sétáltak rajta.

- Hajmeresztő ez a látvány.

Meiya megjegyzése a mindenfelé keresztekre, vagy épp sima oszlopokra fellógatott csontvázaknak, és a vértócsáknak szólt, amin átgázoltak. Bár tudták, hogy ez mind díszlet, önkéntelenül is megborzongtak a gondolattól is.

- Na és most? Nincs itt egy teremtett lélek sem.

- Talán nem veszünk észre valamit... Keressetek tovább!

Az udvar, hátborzongató díszleten kívül üres volt, mindent beleptek a bokrok, volt olyan épület, aminek a tetejét áttörte egy terebélyes fa, a falakról borostyán lógott, és csend volt.

- Ez most egy csapda, vagy csak én vagyok teljesen vak?

- Én találtam valamit!

Shirayuki addig kaparászott a kardja hegyével, hogy talált egy rácsot, ami valójában egy csapóajtó volt.  

- Azt írja, "bejárat a katakombákhoz".

- Akkor helyben vagyunk... Ez egy nagyon régi játékra emlékeztet.

Arma a Razos című játéktrilógiára gondolt, ami mindig hasonló helyszíneken játszódott, és a célja a folyton feltámadó Razos, a démonkirály legyőzése volt, akit gyakran támogatott maga a halál, és a testvére Rahas, a pusztítás ősi istene. Arma egyébként is a régi játékokért volt oda, így természetes, hogy ezt is ismerte.

- Mit csinálsz?

- Csak megírom Arrogantiának, hogy épp hogy állunk. Sosem lehet tudni, nem gondolja-e meg magát.

Arma gyorsan lepötyögte az üzenetét, majd beugrott a többiek után.

 

Arrogantia eközben csendben ücsörgött az egyik kunyhó előtt, és nézte, ahogy a gyerekek sürögnek-forognak körülötte. Annyira odáig voltak ugyanis érte, hogy bármi apróságban hajlandóak lettek volna a kedvében járni. A kis Theiana volt az legfőképp, aki folyton körülötte sündörgött, és nagyon aranyosan szóval tartotta. Arrogantia nem volt az a beszédes típus, de a sok kis hang, akik folyton csicseregtek neki, még neki is megoldotta a nyelvét. Olyan érzés volt ez, mint mikor Hófehérke a hét törpe közé csöppent.

- Shirayuki...

Persze, hogy erről is a társai jutottak eszébe, és mintegy varázsszóra, jelzést kapott, miszerint üzenete érkezett.

- Ki az?

- Csak Arma. Azt írja, elértek a kolostorhoz, és bejutottak a katakombákba.

- Uuuh, az izgis lehet.

- Az...

Theiana kicsit közelebb fészkelődött hozzá, és halkan kérdezett tovább.

- Nem akartál inkább velük menni?

- De... Csak félek, csak a bajuk lenne velem.

- Miért?

- Hát…

Egy kis pírral az arcán válaszolt csak.

- Szóval, ennél sokkal erősebb is tudnék lenni, ha nem lenne ez a hülye Emberek hete.

- Aha, szóval teljesen más fajba tartozol normális esetben?

- Igen...

- Fogadjunk, hogy kitalálom!

- Ugyan, honnan...

- Élőholt, igaz?

Arrogantia nagy szemeket meresztett erre.

- Honnan...

- Onnan, hogy találkoztunk már ezelőtt. Még a Gaia közben, mikor elértünk a PvP arénához.

Theiana sorra végigmutatott a társain, és név szerint elmondta, ki kicsoda. Sorra kerültek az orkok, elfek, törpék, sőt, élőholtak is, akik normális esetben sokkal marconábban festettek volna.

- Te jó ég... Már emlékszem rátok.

- Ugye? A legtöbben osztálytársaim, de van két unokatesóm is köztük. Együtt, egy csapatként neveztünk a tesztre, és mind be is jutottunk.

- Akkor te...

- Képzeld, én is élőholt vagyok amúgy.

Erre a kijelentésre már tényleg nem tudott mit mondani. Arrogantia valahogy nem tudta elképzelni, hogy ez az angyalian mosolygó, szöszke kislány is élőholt fajba tartozna, mint ő.

- Tudod, én is szívesen elmennék néha kalandozni kicsit, de Doki mindig itt tart mindannyiunkat. Olyan, mintha börtönben ülnénk.

- Ennyire nem mehettek el sehová?

- Sehova a világon. Pedig olyan izgalmas ez a hely. Minden nap elmehetnénk egy kicsit csavarogni, néha szörnyekkel verekedni, hogy olyan legyen, mintha tényleg játszanánk.

- Megértelek, de ez nem olyan játék, mint amit elkezdtetek.

Theiana összeráncolta a szemöldökét erre, és kicsit sértődötten kérdezett vissza.

- Olyan gyenge vagyok szerinted? Vagy a barátaim?

- Nem azért mondom, de nagyon alacsony szinten álltok, és csak nálatok erősebb szörnyek járnak ebben az erdőben.

- Lehet, de attól még nem vagyunk védtelenek. Lehet, hogy kicsik vagyunk, de okosabbak, mint amilyennek néztek.

- De...

- Szerinted eddig hogy tudtuk megvédeni magunkat?

- Hát...

- Doki nem is tudja, mennyit segítettünk neki titokban. A csapdái semmit sem érnek, de ha mi is segítünk, akkor sokkal könnyebben let tudna győzni száznál is több trollt.

- Theiana... Bátor vagy, de nem szabad felelőtlennek lenned.

- Nem vagyok ele... Fela...

Nem tudta jól kimondani, ezért Theiana dühbe gurult, és kiabált.

- Nem vagyok buta! Tudok magamra vigyázni, és a többiek is!

Arrogantia csak nézett egy nagyot, és nem tudta, mit mondhatna még. Akármennyire tartani akarta magát ahhoz, amire Doki megkérte, hogy ne engedje ki a gyerekeket a táborból, úgy tűnt, ha arra kerülne a sor, nem tudná visszatartani őket.

Bár a fentebb leírtak veszekedésnek tűnhettek, Theiana nem Arrogantiára haragudott, hanem Dokira, aki nem volt hajlandó hagyni nekik, hogy segítsenek neki, bármit is csináltak. Nem is olyan soká már sokkal barátságosabban beszélgettek tovább. Theiana nagyon tudni akart mindent Arrogantiáról, aki persze kicsit szűkszavúan válaszolgatott, és egy csomó minden elől kitért. Végül észre sem vették, és lassan a naplementét bámulták az égen.

- Olyan szép...

- Igen, de nem olyan szép, mint meglátni utána a napkeltét is.

- És te láttad már?

- Sokszor. Odahaza Spanyolországban minden este megnéztem a napnyugtát, és a keltére mindig felkeltem én is. Akkora voltam, mint most te, mikor utoljára láttam mindkettőt.

- Miért már nem akarod megnézni?

- Nem az, hogy nem akarom, hanem nem tudom. Nem...

- Nem érsz rá?

- Igen, valahogy úgy.

Egy ideig hallgattak, majd Arrogantia dúdolni kezdett, a kislány pedig elbűvölve hallgatta. Észre sem vették, és egyre többen gyűltek oda köréjük, míg utoljára már az őrjárat is odatelepedett, akik hazajöttek az egész napos csavargyározásból. A legkisebbek, Theianával egyetemben egészen közel húzódtak, és mikor látta, mennyire lelkes közönsége van, a legközelebb ülőket magához ölelte, és már énekelni kezdett. Egy altatódal volt, amit az anyukája énekelt neki még kicsi korában, és amit soha nem tudott volna elfelejteni. Azon az éjszakán egy egész kis embercsomó közepén fekve aludt el, és álmában még mosolygott is.

 

Másnap reggel ő kelt elsőként, és ellenőrizte az üzeneteit, azonban nem volt semmi. Még nem aggódott, hisz a társai nyilván az éjszakára megálltak pihenni egy biztonságos helyen. A nap ugyanolyan nyugodtan telt, bár ezúttal elkísérte az őrjáratot is, akik találtak egy kis viskót a tábortól kicsit távolabb, ami láthatóan valami vadászlak volt, de már elég romos, majd megfigyelték a trollok vonulását egy jó leshelyről, és közös erővel rajta ütöttek egy csapaton.

Így telt el majdnem három nap, és Arma és társai még mindig nem adtak magukról életjelet.

- Nem lehet igaz, hogy még mindig nem végeztek. Nem hiszem el, hogy ennyire bonyolult lenne.

- Csak nem akarsz elmenni utánuk?

- De igen. Meg kell tudnom, mi történt velük.

Késő este volt, de Arrogantia szedelőzködött, hogy elinduljon megkeresni ezt a bizonyos kolostort, ahol napokkal korábban eltűntek a barátai, de még mindig nem jöttek vissza. Mikor aztán kilépett az ajtón, nem kis meglepetésére a majdnem 70 gyerek teljes harci díszben várta. Mind a legjobb felszerelésükkel, de így is elég szedett-vedett módon álltak ott, menetkészen.

- Ti meg mit csináltok?

- Veled megyünk.

- Na nem...

- Ne ellenkezz! Mi tudjuk az utat a romokhoz, te meg csak eltévednél.

Theiana volt persze a szószóló, és persze az is a fejükben motoszkált, hogy kivételesen azt csinálhatnak, amit akarnak, hiszen ők vannak többen.

- Én...

Arrogantia látta jól, hogy nincs értelme ellenkezni, így kénytelen volt követni a kisebb hadsereget, aminek törpe katonái bizony most nagyon komoly arccal mentek előre.

 

Menet közben lecsaptak egy csapat trollra, és bár az alacsonyabb szintjük miatt nem volt könnyű dolguk, karcolásokkal, és néhány púpos fejjel megúszták. Volt, aki annyira élvezte a dolgot, hogy a megfutamodó szörnyek után ment volna, de Arrogantia erélyesen visszatartotta. Tudta nagyon jól, hogy csapdába futhatnak, akik követik a futókat, így elővette a szigorú modorát, és olyan csúnyán ráncolta a homlokát, amennyire az amúgy finom vonásaitól telt. Sötét volt ugyan, de az amúgy törpe fajba tartozók lámpásokkal világítottak maguk köré, Arrogantia pedig felbocsátott maga mellé egy kis fénygömböt, ami elég fényt szolgáltatott, hogy leghátulról lássa a sor elejét. Már hajnalodott, mikor megérkeztek az irtás szélére, amin a romok álltak, de épp ellentétes oldalra, mint ahol előzőleg Armáék is.

- Jó, át a temetőn, és irány be a romok közé!

- Rendben!

Megindultak, és hála a menet közben sikeresen megvívott csaták egész sorának, most már önbizalomtól telten, 31-33. Szint környékén bátran nekirontottak a zombiknak, amiknek sokszor ideje sem volt megfordulni, már kapták is a taslit, akár karddal, akár bottal, akár bármi mással. Arrogantia is fürgén forgatta a saját fegyverét, és minden erőlködés nélkül vágtak utat az átható dögszagot árasztó, sokszor már oszladozó, néha csak itt-ott emberre hasonlító hullák között. Mikor aztán túljutottak a temetőn, kifújhatták magukat, és ment is a nagy nevetés, mert volt, aki csupa trutyi lett a zombikkal való hadakozás közben.

- A kapu nyitva.

- Inkább bedöntve. Gyertek!

A parancsnokságot egy Saru becenevű fiú vette át aki előreszegett lándzsával haladt előre. Ő haladt élen a szörnyirtásban is, így a többiek hallgattak rá, miközben Arrogantia persze rá kellett bólintson mindenre, a biztonság kedvéért.

- Figyeljetek oda! Nehogy meglepjenek!

Szerencsére nem volt miért aggódniuk ebben a helyzetben, az udvaron a groteszk díszleteken kívül nem találtak semmi mást, csak a nyitva hagyott csapóajtót, felette a felirattal.

- Ez az...

- Ki menjen előre?

- Majd én, és világítok, amíg lejöttök.

Arrogantia elegáns mozdulattal lehuppant a félhomályba. Dohos pinceszag, nyirkos levegő, síri csend és porfelhők várták, amiket ő kavart fel még jobban. Felbocsátott egy újabb fénygömböt, majd mikor látta, hogy tiszta a levegő, intett a többieknek, akik egyesével leereszkedtek utána. Hosszú ideig tartott ez, de néma csend volt egész idő alatt. A végén már egész jól kivilágították maguknak a teremnyi helyiséget, ahová kerültek. Lényegében egy földalatti barlangrendszer egyik termébe jutottak, aminek a falait simára vájták minden oldalon. A következő helyiségbe egy nagyobb nyílás vezetett, a falakat oldalt mindenhol kisebb fülkék szakították meg, amikből csontvázak lógtak ki félig.

- Na és most?

- Ha ez egy klasszikus katakomba, akkor meg kell találnunk a következő szint bejáratát.

Persze eljutni idáig nem volt nehéz, de megtalálni a második szint lejáratát jelentő újabb csapóajtót már más tészta volt. Menet közben Koboldok támadtak rájuk, amik egy pillanat alatt körbevették a csapatot, de néhány perces küzdelemben legyűrték őket. Ez többször megismétlődött, mire nagy nehezen elérték a lejárót, de egy valamire legalább jó volt a dolog: mind alaposan bespájzoltak mindenféle dropokból, és persze tapasztalatból.

- Remek... Már jól kezdődik.

A második szintre jutva azonnal lerohanták őket a Genosiában már látott csontvázak erősebb változatai. Ezek már azért erősebbek voltak, de közel sem olyan bosszantóak. Annyira kellett csak odafigyelni, hogy a különböző elemi adottságokkal bírókkal, más elemi támadásokkal kellett elbánniuk. Ezen felül viszont remekül haladtak előre, és a harmadik szinten már könnyedén jutottak túl a barlanglakó trollokon, és még eggyel lejjebb a zombikon. Utálatos egy menetelés volt, de közben sorra fejlődtek. Minden egyes szinten, még mielőtt tovább léptek volna eggyel, Arrogantia figyelmeztette őket, hogy ne felejtsék el a képességpontjaikat elosztani, ha van mit.

- Itt mintha sötétebb lenne az eddigieknél...

- Szerintem elértünk a legaljára. Itt vár a Boss.

Mint olyan, aki az ilyesmiben tapasztaltabb a társainál, Arrogantia haladt elöl, és utat világított a többieknek. Valóban sötétebb volt, mint az eddigi szinteken, és a leghátul haladók félvakon kellett botorkáljanak. Annyi haszna volt ennek a kalandnak, hogy a bőséges dropokból mind felszerelkeztek, így már nem látszottak szedett-vedett csürhének. Arrogantia mögött Theiana lépkedett, idegesen szorongatva a pálcáját az egyik kezében, és Arrogantia szoknyájába kapaszkodva a másikkal.

- Maradjatok együtt! Nem tudhatjuk, mi vár itt lent...

Ezt mondani sem kellett. Az eddigi szinteken, amint leérkeztek, azonnal megtámadták őket. Most ellenben néma csend volt, leszámítva a bukdácsoló lábak topogását. Gyanús volt a csend, majdnem túl nagy volt a nyugalom. Arrogantia nagyon jól tudta, ez mit jelent, de egyelőre semmi sem történt.

- Arma!

Mikor egy gyengén megvilágított terembe értek, Arrogantia nagy megnyugvással láthatta, hogy barátainak semmi baja, ellenben..

- Mi ez...

Amikor oda akart futni hozzájuk, egy láthatatlan falról szinte lepattant. Ahogy tapogatta, ugyan torzult, de nem tudott áthatolni rajta, bármennyit próbálta.

- Ez egy olyan láthatatlan doboz.

Arma próbált úgy gesztikulálni, hogy le lehessen olvasni a szájáról, amit mond.

- Láthatatlan... Doboz... Jó, de hogy kerültetek bele?

- Csapda volt.

Miközben mindezeket majdhogynem egy pantomim showba illő, kissé muris módon tudatták egymással, a gyerekek lassan szintén a láthatatlan falhoz hátráltak valami elől.

- A boss volt?

Arma remekül olvasott szájról, így bólogatott.

- De...

Hirtelen kitört a pánik a láthatatlan börtönben, és mindannyian riadtan mutogattak, de hiába próbáltak kiabálni, egy szavukat sem lehetett hallani.

- Mi? Mi a baj?

- A-Arrogantia...

Theiana remegő hangjára megfordult már, és a nagyon halvány megvilágításban látta, ahogy csuhás alakok közelednek feléjük. A sötétség, amit magukból árasztottak, és a csuha alól világító szempárok egyértelművé tették, hogy kikkel állnak szemben.

- Három boss?

- Inkább egy boss, és két mini boss kíséri.

Arrogantiának erről a régi három a három elleni boss fightok jutottak eszébe a valamivel modernebb RPG játékokból. Az egyik csuhás megállt, és felemelte a kezeit, ezzel jelezve a másik kettőnek.

- Most mi lesz?

- Oszoljunk szét! Majd én intézem a Bosst.

A két kisebb darab alak hátra vetette csuklyáját, és kiderült, hogy mindkettő lich, amiknek kék és vörös tűz lángolt a szemüregeiben, és a koponyájuk körül.

- Pyro és Cryo lich! 5500 Hp.

- Na és a harmadik?

- Az...

A harmadik alak nem vetette hátra a csuháját, ellenben a feje fölött megjelent az életcsík, és a neve is.

- Desmodea, a halál főpapja...

- Desmodea? Az nem nő volt?

De, a csuha alatt, jól láthatóan egy női alak bújt meg.

- Ez csak érdekesebbé teszi a dolgot.

Közben a jobbján és a balján a két csapatra osztott csapata nagy elánnal vetette bele magát a csatába. Arrogantia egyedül találta magát a fő ellenséggel szemben, és nem volt épp rózsás a kilátás, hiszen gyógyítóként nem volt harcos alkat.

- 11500 hp... Mondjuk, hogy ez még tűrhető!

- Szerinted elbírunk vele?

- Theiana...

Bizony, nem volt egészen egyedül, a csöppnyi kislány odaállt a felnőtt társnője mellé, és ha nem is volt acélos az akarata ebben a dologban, azért hajlandó lett volna követni is.

- Te inkább maradj hátra, és segíts a többieknek, ha kell.

- De...

- Nincs de. Ha jól sejtem, a fény a gyengéje, tehát egy kicsit előnyben vagyok. Te maradj, és segítsd a többieket!

Eközben egy testvérpár, Goose és Frost vezették a két csapatot. Mindketten kardforgatók voltak, és a valóságban focisták, így jól láttak a pályán úgymond, és irányították a többieket.

- Balra kerüld!

Egy fagyos lehelet elől tértek így ki, miközben Goose maga letérdelt, és a pajzsával védte magát ellene, míg az iker bátyja ugyanezt csinálta, szinte tükör módjára. Bár elég félelmetes volt a látvány, ahogy tűz és jégcsapások elől tértek ki, miközben egymás után jöttek a támadások. Bölcs dolog volt egyformán eloszlani, és természetesen a mágusok támogatásával tudták tartani magukat, még ha egyébként gyengébbek voltak is.

- Nesze!

Arrogantia már a harmadik végzetesnek szánt sötét villám elől tért ki, majd egy lendületes es csapással kibillentette az ellenfelét az egyensúlyából. Le akart sújtani a botja nehéz fém fejével, de emez egy lökéshullámmal szabadult meg tőle átmenetileg. Megálltak egymással szemben, és Arrogantia kifújta magát egy kissé.

- Még mindig csak 220 hp-t vesztett. Ez azt jelenti, hogy csak látszólag gyenge, de a statjai ijesztően magasak lehetnek.

Eközben a láthatatlan börtönben, Arma és társai azon töprengtek, hogyan juthatnának ki, hogy segítsenek a harcoló feleknek.

- Komolyan mondom, ilyen csapdákba is csak mi eshetünk bele...

- Mármint, te belesétáltál, mi meg benne ragadtunk veled együtt.

Majdnem négy nappal korábban, a társaságnak majdnem túl könnyűnek hatott ez a katakomba, de valahogy sikerült belesétálniuk a legostobább csapdába: a boss eléjük jött, és gyakorlatilag pont belesétáltak abba a mágikus körbe, ami épp azoknak a balszerencséseknek volt oda kikészítve, akik óvatlanul betévedtek ide.

- Se ki, se be, nem tudunk üzenni sem, és még örülhetünk, hogy Arrogantia utánunk jött.

Raven okkal dühöngött, pláne, mivel ő szaladt bele ebbe a kelepcébe. A többiek csak idegesen töprengtek, hogy hogyan tudnának segíteni a kintieknek.

 

A két Lich, hála a nagyon jól irányított támadásoknak, lassan az életereje végére ért, előbb Goose mért félelmetes csapást két társával együtt a Cryo Lichre, majd Frost adott kegyelemdöfést a fejétől megszabadítva a másikat.

- Ez az!

- Királyok vagyunk!

Azonban a két Lich pusztulásával nem kaptak semmilyen jutalmat, sőt, két lángocska, egy kék és egy vörös maradt hátra utánuk.

- A francba, jön a második fázis!

- Most már ki kell törnünk innen!

Arma és társai most erőnek erejével estek neki a láthatatlan falnak, és mindent megtettek, hogy áttörjenek rajta.

 

Arrogantia eközben a hátsóján landolt, és a valódi boss hátravetette a csuklyáját, felfedve a banshee voltát, és egy iszonyú sikolyt hallatott, amire mindenkinek be kellett fognia a fülét, majd egészen egyszerűen beszippantotta a két lángot, egy pillanatig némán állt, majd a szemei a két láng színében kezdtek izzani, ledobta a csuháját, majdnem meztelen, aszott teste minden egyes porcikájából vaskos, tüskés láncok löveltek ki, amik szabályosan beterítették az egész szobát, elsodorva, kiütve, magatehetetlenné téve a csapat nagy részét, és csak Arrogantia és Theiana maradtak állva. Az idősebb lány a botjával fogta fel a láncokat, amik rátekeredtek, megrántotta maga felé, és nem kis meglepetésére egész egyszerűen maga felé rántotta a lényt, jobb híján pedig rúgott rajta egyet.

- Te maradj itt, és segíts a többieknek!

Amilen erővel csak tudott, előre rontott, és sorra elkerülve a láncokat, amik gyilkos, tőrszerű tüskékben végződtek, rohant a boss felé.

- Te jó Isten, ez megbolondult! Egyedül nem bír vele!

- Álljatok hátrébb!

Arma felemelte a nagy Dramon Killert, egy pillanatig kitartotta, majd minden erejével belevágta a láthatatlan védőfalba.

 

Eközben Arrogantia minden figyelmét a láncok elkerülése foglalta le, de amilyen lendülettel elindult, meg kellett torpannia, alig-alig elkerülve a támadásokat, amik megtépázták a ruháját is.

- Arrogantia, mögötted!

Már nem volt ideje megfordulni, az egyik tüske a vállába fúródott. Nagyot sikított, és megpróbált kihúzni, de vesztére, mert már kapta is a következőt hátulról a combjába, a háta közepébe, a gerince mellé centikkel, a másik vállába, a jobb, majd a bal karjába, a bal térdébe, és az utolsó épp a szíve felé tartott, ami biztosan elvitte volna az utolsó életerejét is, de valami kisebb test repült be szinte a semmiből az útjába, és hárított még hármat is.

- NEEEE!

Arrogantia sikított így, mert az önfeláldozó valaki, Theiana volt.

- NEEEEE!

Doki erőnek erejével ütötte a falat, amin még mindig nem tudtak áttörni.

- NE, Theiana!

Frost és Goose ekkor tápászkodott fel, és a többiek is épp szedték össze magukat a sokk után. Goose jobbról, Frost balról vágta le a láncokat, Arrogantia pedig a földre rogyott a kislánnyal a karjai között.

- Dragon's Rage!

Arma végre át tudta törni a falat, és azzal a lendülettel vetették is magukat a harcba. Arrogantia minden porcikája sajgott, de a kislányt szorongatta, aki az életenergiája kinullázódásával lassanként bitfoszlányokra bomlott szét.

- Miért csináltad ezt?

- Én is akkora hős... Akartam lenni, mint te.

- De én nem vagyok hős...

- De az vagy... Folyton olvasom a közös chatet, és hányan, meg hányan írják, mennyire hálásak neked és a barátaidnak.

- Theiana..

- Majd ments meg engem is jó?

Arrogantia még megfogta a kislány kezét, és egy puszit lehelt a homlokára, mielőtt eltűnt volna a karjai közül.

- Ne... NEEE!

Arrogantiát elöntötte a düh, a keserűség, a fájdalom, a tehetetlen bosszúvágy, mit sem törődve azzal, mennyire fáj, kitépte a tüskéket, amik akadályozták, felugrott, nagy lendületet vett, és egy nagy ugrással egyenesen a boss szívébe döfte a botja hegyes végét. Egy iszonyú, fülrepesztő rikoltás, és a boss egész egyszerűen cafatokra robbant, jókora lökéssel repítve odébb mindenkit, aki körülötte állt.

-... Tia...

- Szedd...

- Mindjárt...

Arrogantia maga nem volt biztos, meddig volt kiütve, mielőtt tompa hangokra elkezdett volna lassan ébredezni. Most tudta csak meg, milyen gáz volt az, mikor kampós nyilak fúródtak a barátai testébe. Ahány helyen csak belé fúródtak az acéltüskék, égető, maró, szúró fájdalmat érzett.

- Gyerünk, adagold neki azt a varázsitalt!

- Ez már a harmadik, a DoT nagyon nehezen akar múlni...

A feje Meiya ölében, a többiek teljes pánikban körülötte, de majdnem mind sértetlenül. Hetvennél is több szempár figyelte aggódva, hogy mi lesz vele, lenyelte az utolsó korty varázsitalt, és halkan nyögve egyet, végre szóhoz jutott.

- Ma-Mana italt inkább!

Hamar előkerült a kékes színű lötty is, ami furán zavaros volt, de csak mert még nem volt ideje leülepedni. Néhány nagyobb korttyal kiitta a kis üvegcsét, majd a jobbját emelte fel, hogy a többiek is megfoghassák, és jöhetett a ráolvasás.

- Fény... Bocsásd reánk Lumiaris áldását... Heal!

Ez ritka látvány volt, de Arrgantia egész testében ragyogni kezdett, ahogy a többiek is, és mikor vége volt, már mind sokkal jobban érezték magukat. Hamar szétosztották a dropokat, ami Arrogantia tisztje volt, elvégre ő vitte be a kegyelemdöfést, és csak egy valamit tartott meg, egy nagyon szép, fekete, vörössel hímzett köpenyt, ami a boss köpenyének sokkal szebb változata volt, és ha már megszerezte, egyúttal magára is öltötte. Első sorban varázslóknak való dolgok voltak a dropok között, így a gyerekek osztották szét egymás között, majd felkerekedtek, és a lehetséges legrövidebb úton elhagyták a fura módon most már nem teljesen kivilágosodott, és fáklyákkal alaposan kivilágított katakombákat.

 

Két nappal később aztán már egy kis faluban pihentek keg utoljára. A hosszú vándorlástól, ami alatt alig álltak meg, elcsüggedve, nehézkesen dobták le magukat az ágyaikra, és aki csak tehette, aludt is. Arrogantia szobájában égett csak a mécses még mindig, és Arma, aki általában minden lében négy kanál tudott lenni, inkább Meiyát küldte be hozzá, míg ő kint várt az ajtó előtt.

- Szia...

- Oh... Szia...

- Ugye nem zavarok?

- Dehogy, ülj csak le!

A kis fogadó, amiben megszálltak, most alaposan telt házzal kellett számoljon. A falut magát egy húszfős csapat vette irányítása alá, de már majdnem százan voltak, mire ez a nagyobb társaság is megérkezett. Aki vándorként erre vetődött, azt szívesen látták, és volt, aki ezt a vendéglátást azzal hálálta meg, hogy maradt is. Meiya letelepedett Arrogantia mellé az ágyra, és csak egy kis idő múltán szólalt meg először.

- Jól vagy? Az utóbbi napokban elég hallgatag voltál.

- Azt hiszem...

- Theiana bánt?

Emez bólogatott, és nagy nehezen elkezdett rendesen beszélni.

- Lupe, neked közvetített fiókod van, igaz?

- I-Igen, de honnan tudod?

- Csak onnan, hogy folyton forgatod a fejed, mint valami kamerát, hogy mindenki képernyőn legyen.

- De jó megfigyelő vagy... Nem gondoltam, hogy erre is figyelsz.

- Na igen, tőled és Armától tanultam el, hogy minden apróságra odafigyeljek. Most is megy?

- Ki sem lehet kapcsolni.

- Akkor szeretnék valami fontosat mondani a kintieknek, ha nem baj.

Meiya bólintott, és szembefordultak egymással, hogy minden szót tisztán lehessen hallani, és hogy az arca minden rezdülését látni lehessen közben.

- A nevem Cristina Mendez, de játékosként Arrogantia néven ismernek. Bevallom őszintén, nagyon sokáig gondoltam, hogy egyedül lenne a legjobb nekem, ebben a játékban is.

Egy rövid szünet után egy félénk mosollyal folytatta.

- De hála néhány nagyon különleges embernek, ez a véleményem gyökerestől megváltozott. Ezeket az embereket joggal, és büszkén nevezhetem a barátaimnak.

Egy kicsit komolyabban folytatta ezek után.

- Ezeknek a barátoknak hála, akik annak ellenére is maguk közé fogadtak, hogy olyan vagyok amilyen: magamnak való, és mogorva néha, olyan élményekkel gazdagodtam, amiket egyedül nem érhettem volna el.

Az arca elkomorult, mert a lényeghez ért végre.

- Néhány napja... Megismertem valakit, aki pontosan olyan volt, mint én, magányos, csendes, zárkózott... Olyan valaki, akiben önmagamat láttam meg kissé, mégis teljesen más volt.

Lesütött szemmel, remegő hangon beszélt tovább némi szünet után.

- Más volt, mert ő sokkal előbb jött rá, mint én hogy a barátaink sokkal inkább élni akarást adnak. Ezt Theianának köszönhetem, aki megajándékozott a barátságával...

Most már könnyes szemmel nézett megint Meiya szemébe.

- Ha most nézik ezt az élő képet, üzenem Emily Neves szüleinek, hogy hazaviszem a kislányukat, bármibe is kerüljön, bármeddig is tartson.

Ezek után inkább elhagyta a szobát, hogy ne ország világ szeme láttára zokogni kezdjen. Kifelé menet Armába futott, és szó nélkül a vállár hajtotta fejét, és miközben a fiú karjai egy megnyugtató ölelésben köré fonódtak, nem is törődve semmi és senki mással, hatalmas könnyekkel adta ki azt a bánatot, amit eddig magába fojtott.

Másnap reggel már várta az egyébként nem ember játékosokat a kérdés:

 

"Kívánod visszakapni az eredeti fajodat?"

 

És a válaszlehetőségek, igen, vagy nem. A legtöbben már eredeti alakjukban jöttek le a falu szélére, hogy elköszönjenek Armától és társaitól, de Arrogantia még maga előtt nyitva tartotta az ablakot.

- Na? Mit határoztál?

- Nem tudom...

Az elmúlt időszakot elnézve, az a sok minden, a fura élmények, és a sokkal kedvesebb fogadtatás, amik ember alakban érték amellett szólt, hogy maradjon, de ő maga, a belső énje inkább újra Banshee akart lenni.

- Hát...

Egy percig tétován töprengett, majd lenyomott egy gombot, ami után mégis ember maradt.

- Majd még később ráérek változtatni.

- Biztos?

- Persze, hisz te mondtad, lesz majd még lehetőség változtatni.

Ezúttal senki sem tartott velük, Doki a gyerekekkel úgy döntött, hogy a faluban maradnak, így a megszokott csapat vágott útnak az új kaland felé.