2016. augusztus 24., szerda

Nem játék 10.

Egy titokzatos kastély

A katakombákban és az erdőben történtek után nagyjából eltelt egy hét, és a dolgok végre rendbe álltak. Arrogantia néha még kicsit letörtnek tűnt, de azért igyekezett nem lehúzni a többiek kedvét magával. Messzire jutottak az Árnyak Erdejétől, és most egy hegyvidék lábánál álltak meg. A hatalmas hegyormok, amik föléjük emelkedtek több ezer méterre, valóságos mesebeli óriások voltak, amiknek java a kora reggeli pára homályába veszett. Ami előtt most álltak, eleinte lankásan emelkedett felfelé, és javarészt hegyi legelők takarták, a csúcs pedig a felhők fölött rejtőzött, ellenben egy hosszabb hegyvonulat egyik tagja volt ez, amin át kellett kelniük, hogy tovább mehessenek.
- Azt hiszem, jobb, ha itt megállunk.
- Ja... Lejártuk a lábainkat térdig.
Bár virtuális valóságról beszéltek, meglepő módon a fáradság teljesen érezhető volt itt is. Persze a stamina csíkjuk is okozta ezt, ami menet közben természetesen fogyott, ha megerőltették magukat, nyilván még jobban is.
- Szóval, mi legyen a mai téma?
- Lenne egy kérdésem a legutóbbi kalandunkkal kapcsolatban, ha nem baj.
- Mi lenne az?
Muradin egyik nagyon rossz szokása volt az, hogy mindenbe és mindenkibe belekötött, ha volt rá felülete, és ezt itt is kihasználta, mert Arrogantia csak nem akart feloldódni végre.
- Arrogantiához szól a kérdésem. Mondd meg őszintén, meddig akarsz még ilyen búval tömött lenni?
- Én...
Arrogantia erre kicsit idegesen húzta össze magát, és egy ideig hallgatott. Arma már fel akart szólalni az érdekében, mikor végre válaszra szánta el magát.
- Csak bánt ez a dolog... Most először vesztettem el olyan valakit, aki bízott bennem.
- Ne hülyéskedj már! Szerinted mi talán nem bízunk benned? Vagy bárki, akinek eddig segítettél, ők talán nem bíztak benned?
- Nem így értem. Tudjátok... Theianában kicsit önmagamat láttam, meg minden, és ami történt...
- Te felfogtad azt a tényt, hogy nem lesz semmi baja?
- Így van, ha kijutunk innen, ő is a nyakadba borul majd.
- Na jó, de...
Arrogantia érezhetően nem mondott el valamit, és Muradin addig nyaggatta volna, hogy végül úgyis kihúzza belőle, de Arma elejét vette inkább a dolognak.
- Jó, hagyjuk már ezt a témát!
- De, egy valamit még tudni szeretnék.
- Muradin!
- Ne, hagyd Arma, hadd kérdezzen!
Arma erre már nem akadékoskodott tovább, és helyt adott a most szokatlanul undok ír törpének.
- Mondd, nem fény elemű varázslatokat használsz véletlenül?
- De... Miért?
- Ha igen, akkor miért nem használtad a boss ellen?
Mindannyian döbbenten meresztettek erre a teljesen jogos kérdésre, nagyon nagy szemeket. Arrogantia nyelt egy nagyot, és elhaló hangon kezdett bele.
- Ki fogtok nevetni, vagy még inkább kiutálni, ha elmondom.
- Ne keresd a kifogásokat! Halljuk!
Arma ebben a pillanatban legszívesebben bemázolt volna egyet az akadékoskodó alaknak, de Arrogantia a fejét rázta.
- De...
- Igaza van, a kérdés jogos, és rettenetesen szégyellem, hogy ennek fel kellett merülnie. Szóval...
Egy mély sóhajtás után, lesütött szemmel folytatta.
- Elfelejtettem...
- Mi?
- Jól hallottátok. Elfelejtettem, hogy tudok varázsolni... Elfelejtettem, és emiatt történt, ami történt.
Azonban a nevetés és a rosszalló megjegyzések helyett mind csak a fejüket csóválták, és Raven szólalt meg végül.
- Komolyan csak ennyi miatt eszed magad?
- Mi?
- Nézd, én nem igazán értek a te logikádhoz, de azt tudom, hogy miért történt ez veled.
- És miért?
- Azért, mert nyomás alatt érezted magad, és javíts ki, ha tévedek, de mivel magadra vállaltad, hogy vezeted azokat a gyerekeket a csatában, teljesen belefeledkeztél abba, hogy rájuk figyelj, és példát mutass. Igazam van?
Arrogantia csak lesújtottan bólogatott, de nem is számított rá, hogy Muradin lesz a következő, aki megszólal.
- Nézd kislány, mert meg mernék esküdni, hogy én vagyok az idősebb, fel kell fognod, hogy nem a te hibád volt. Előfordul az ilyesmi. Egy másik játékban még velem is előfordult, hogy elfeledkeztem a szerepemről, és miattam csődbe ment egy egész nap munkája a csapatomnak. Előfordul az ilyesmi. Legközelebb majd jobban figyelsz.
- Igen... Igazad van.
Arrogantia halványan mosolyogva válaszolt, és még látszólag a kedve is felderült, de nem tudta teljesen elhessegetni a rossz érzések felhőit az arcáról. Meiya volt talán az egyetlen, aki ezt észrevette, és mikor aznap a fiúk elmentek valahova, Shirayuki pedig a közeli patak partján tesztelhette horgász tudását, leült mellé beszélgetni.
- Szia... Tudom, hogy nem Arma vagyok, és hogy nem kellene kotnyeleskednem...
- De ha így kezded, már azt csinálod.
- Igaz... Szóval... Csak azt akartam kérdezni, hogy mi bánt.
- Már elmondtam.
- Szerintem több is van emögött az egész mögött. Csak nem próbálod elhitetni velem, hogy ennyi miatt vagy ilyen búskomor?
Arrogantia tudta, hogy Meiya Arma tanítványa az ilyesmiben, így nem titkolhatja tovább. Lehajtotta a fejét a térdére, és így kezdte el.
- Mondd, Lupe, voltál már valaha nagyon beteg?
- Hát...
- Képzelj el egy nagyon szerencsétlen sorsú lányt, aki egy kisvárosi tanyán született hat testvér közé, és minden vágya az volt, hogy kitörjön onnan!
- Ez vagy te?
- Megtanult szépen beszélni, jól tanult az iskolában, egyetemre mehetett, végül ápolónő lett, és álmai állásában helyezkedett el. Épp csak egy bökkenő volt.
- Ez te vagy, igaz?
- A bökkenő az volt, hogy ez az ápolónő nagyon fiatalon hirtelen nagyon rosszul kezdett lenni. Az orvos azt mondta, nem tudja mi a baja, a második azt mondta, hogy ez csak múló rosszullét, és jobban lesz majd...
- Cris...
- Az idő telt, és ez az ápolónő egyre rosszabbul lett. Nem hallgatott a barátaira, csak a tudatlan, ostoba orvosra, aki váltig azt állította, hogy rendbe fog jönni.
- Cristina, elég!
- Arrogáns módon mit sem törődtem azzal, hogy még a józan ész is abbahagyná a rossz gyógyszerek szedését, és másik orvoshoz menne... Csak akkor jöttem rá, mekkora baj van, mikor már rég túl késő volt...
- Cristina, elég, hallod?
- Rosszul lettem, és csak a kórházban tértem magamhoz. Az egyik testvérem talált rám, és csak neki köszönhettem, hogy még most is itt vagyok.
Arrogantia hangja tele volt fájdalommal, keserűséggel, hitehagyottsággal. Nyűgösen lógatta a fejét, és csak a jobbja nem engedte, hogy szabályosan leessen a feje a helyéről. Nagyon szomorú volt, amit mesélt, és Meiya, jobb nem lévén, megfogta a kezét.
- Akkor végre egy rendes orvos is megvizsgált, és megállapította, hogy az állapotom már túl van a holtponton. Onnan már csak lefelé vezet az út.
- De mi történt veled?
- Nem tudom már, valami nagyon bonyolult nevű betegségről beszélt. Olyasmiről, ami már vagy harminc éve ki kellett volna haljon a világról, és épp én esek bele...
- És mit mondott a doki?
- Azt mondta, talán megérem a karácsonyt, talán kicsit többet... Utána...
Meiya elszörnyedve hallgatta mindezt, és már nagyon is értette, miért bántja ez a dolog annyira. Akárhogy nézte, már bőven túl voltak a karácsonyon is, és az újéven is, és talán csak a csoda, vagy épp a gondos kezek, akik odakint ápolták őket, segítették még egy kis időhöz.
- Szóval, félsz, hogy nem fogod tudni betartani a Theiana szüleinek tett ígéretedet?
- Nem csak félek, tudom. Ki tudja, mikor jön el a pillanat, amikor a testem azt mondja, elég volt.
- És az Arrogantia név is?
- Igen, ahogy a faj és az osztályválasztás is mind emiatt volt. Ha már magamon nem is, legalább másokon segíteni akarok. Ezt csak meg meg lehet érteni, nem?
- De... De akkor hadd kérdezzem meg, miért nem váltottál vissza?
- Egyelőre elnapoltam. Majd eljön az ideje annak is.
Így elbeszélgettek a lányok egymással, és mikor Arrogantia kezdett kicsit felvidulni, már terelhették kellemesebb témák felé a szót.
- Mennyire hasonlít így a karaktered a valóságra?
- Hát, nagyjából valósághű, bár ennél kicsivel alacsonyabb vagyok.
- Talán van egy alsó korlát, aminél nem lehet alacsonyabb az ember ebben a játékban.
- Na és a gyerekek?
- Talán az ő esetük kivételes volt... Meg aztán, furán is néznének ki kétméteresen, gyerekhanggal.
- Na igen.
Ezen mindketten jót kuncogtak, és Arrogantia kicsit jobban megnézte végre magának beszélgető társát. Általában csak az arcát figyelte, ami üde színekben úszott mindig is, és nagyon könnyen olvasható volt róla minden, amit tudni akart az ember. Ezen túl, ha jól megnézte, a saját bevallása szerint 17 éves mexikói lány, ha csak a játékban is, feltűnően csinos volt. Egy kicsivel volt ugyan csak magasabb nála, kicsit sötétebb, napon barnult bőr, látszólag fekete, valójában nagyon mély barna színű haj és ugyanilyen színű szemek, az egyik legfeltűnőbb adottsága az egészen apró kezei voltak, a másik pedig az hosszú lábai. Arányok tekintetében mindketten helyükön voltak, Arrogantia emberként bájos volt, finom arcvonásai komolysággal párosultak, ami a korábban meséltek alapján nem is volt csoda. Meiya ellenben, látszólag felhőtlen, mosolygós és móka kedvelő, bár neki is nagy volt a családja, és nem feltétlenül volt könnyű az ő élete sem.
- Na és, hogy állnak a dolgok Joval?
- Mi? Hogy érted, hogy hogy állnak?
- Ahogy mondom, Lupe. Tudod te, mire gondolok.
Meiya arca erre élénk piros színt öltött, és kicsit zavarodottan lesütötte a szemét.
- M-Miket nem kérdezel te...
- Talán nem szabad?
- A-Akkor ugyanezt én is k-kérdezhetném!
- Heh...
- Azt hiszed nem vettem észre, mennyire rá függtél egy ideje?
- Ugyan, csak nem vagy féltékeny?
Komoly farkasszemezés végén aztán mindketten elnevették magukat. Arrogantia pontosan és nagyon jól látta, mennyire közel áll ez a két barátja egymáshoz, és ilyenkor be kellett vallania önmagának, hogy irigykedik kicsit.
- Otthon, van aki vár rád?
- A család...
- Ne térj ki a kérdés elől!
- Jó, na... De akkor is csak ők.
- Oh... Akkor jó.
Arrogantia titokban épp annak drukkolt, hogy Arma és Meiya barátsága végül kicsit többé váljon, és ne csak a játékban.

Mikor aztán Arma és Raven visszatértek a kis felderítőútjukról, Meiya majdnem mindent elmesélt, amit megtudott Arrogantiáról. Arma mélyen elgondolkodva hallgatta végig, majd csak ennyit mondott:
- Már értem.
Láthatóan őt is bántotta a dolog, de megegyeztek, hogy addig nem beszélnek a többieknek a dologról, amíg Arrogantia nem akarja így. Mikor aztán mind újra összegyűltek a szokásos tűz körül, még csak kora este volt, de a fiúk egy csomó komoly hírrel szolgáltak, így neki kellett üljenek. A legmeglepőbb az utolsó hír volt.
- Találtunk egy kastélyt.
- Igen, egy gótikus kastélyt, innen nem is olyan messze. Nagyjából félórányi járás.
- És? Szörnyek?
- Vannak, de nem túl sok.
Ez egy valamit jelentett: újabb kalandot. Némileg idegesen feküdtek le azon az estén pihenni, pláne Arma, aki aztán hajnaltájt fel is ébredt. Egyébként sem volt egy hétalvó, de mióta este nyolc körül már takarodót fújtak, mindig korán kelt. Szeles idő volt, és a hideg csontig hatónak érzett. Az eget felhők takarták, még a Hold sem látszott át rajtuk. Bebugyolálta magát a takarójába, és így ült ott a még gyengén parázsló tűz mellett. Igaz, hogy szélvédett helyen voltak, mégis látni lehetett azt a pár fát, amik a hegyoldal ezen részén ritkásan nőttek, hogy majd kidönti őket a szél.
- Te nem alszol?
Arrogantia szólalt meg mellette nem sokkal, és hamarosan sikerült feléleszteniük a tüzet, hogy egy kis komfortérzetük legyen ha más nem, és halkan beszélgettek, hogy ne zavarják a többieket.
- Gondolom, Lupe mindent elmondott.
- Ha még emlékszel, megígértük egymásnak, hogy nem titkolunk el semmit a másik előtt.
- Igen... Még Genosiában, igaz?
- Az... De rég is volt már!
- Ha az ember ennyi mindent él meg egy ilyen elég... Mozgalmas világban, akkor rohanni látszik az idő.
- Szent igaz.
Arrogantia lassan közelebb araszolt Armához, és odabújt hozzá. Emez, bár tudta, miért is, mosolyogva megjegyezte azért:
- Nem úgy volt, hogy nem bújnál hozzám, mert nem állunk elég közel egymáshoz?
- De...
Arrogantia csak sóhajtott egy nagyot, és így folytatta:
- De most... Úgy érzem, szükségem van erre. Egy... Vállra, ami támaszt ad.
- De miért épp az enyém?
- Hát mert... Ravennek ott van Shirayuki, Muradinhoz meg bújjon oda a homár ember!
Arma nehezen tudta visszafojtani a nevetést, de azért oldalba bökte Arrogantiát, aki úgy tűnik, komolyan gondolta. Mielőtt még mondhatott volna viszont, egy kövér hópehely szállt el az orruk előtt.
- Hó?
- Nem csodálkozom... Hanyadika van ma?
Arma felpattintotta az eddig nem sokat használt rendszerkonzolt, ami a pontos idő mellett a dátumot és a kinti időjárást is jelezte, még ha nem is volt semmi értelme.
- Január 22. Jól eltelt az idő.
- Még a karácsonyt sem ünnepeltük meg...
- Törődtünk is mi vele. Eddig csupa olyan helyeken jártunk, ahol eszünkbe sem juttatta semmi.
- Na igen...
Valóban ez volt az első olyan helyszín eddigi utazásaik során, ahol havat láttak. Nem látszottak a hegyek csúcsai sem, nemhogy a Napot, és az időérzéküket sokszorosan összezavarta a tény, hogy eddig mindig meleg volt.
- Ébresztő, vagy mind meg akartok fázni?
Erre már mindenki elkezdett éledezni, és mikor körbepillantottak a lassan világosodó tájon, meglepve tapasztalták, hogy alig tíz perc alatt már egy kis vékonyka hóréteg rakódott mindenre.
- Na fene!
- De szép így minden!
Shirayuki szinte gyermeki örömmel tekintett körbe, és még Raven is sejtelmes mosolyra fakadt ezt látva.
- Felénk elég ritka az ilyesmi.
- Szerintem mind elmondhatjuk ezt.
Tény volt, hogy a társaság minden egyes tagja olyan országból származott, ahol évtizedek óta alig esett néha hó télen, így valóban üdítő újdonságot jelentett az ilyesmi. Shirayuki, Meiyához hasonlóan, meleg tengerparti város szülötte volt, így ő még annyit sem látott, mint Raven például.
- Szerintem ne csak üljünk itt! Nézzük meg azt a kastélyt! Mégis jobb fedett helyen, mint a hófúvásban.
Valóban, az egyre erősödő szél egyre erősebben kavarta a hirtelen, de intenzíven meginduló égi áldást. Felszedelőzködtek, és megindultak Arma és Raven után, akik a minap alaposan feltérképezték a környéket. Egy ideje már Meiya Clear Visionje sem volt szükséges, de nem is bánta.
- Messze van még?
- Muradin, még egyszer megkérdezed, lelöklek a hegyről.
- Ez nem vicces.
Már vagy húsz perce mentek előre, és az arcukba vágó hó kezdte már határozottan idegesíteni őket.
- Az emelkedő végén már ott lesz.
Fenyves erdőben jártak, amit néhol egy-egy nyírfa szakított meg. Itt szerencsére a szél elhalt, de a havazás nem maradt abba, és kezdett leülni a köd.
- Biztos, hogy jó irányba megyünk?
- Már én sem tudom. Raven?
- Fingom sincs... Meiya?
- Most bezzeg én is kellek, mi? Na lássuk!
Vicces módon pont merőlegesen haladtak a jó útra, így egy nagyobb kerülőt kellett venniük. Szerencsére egy út is vezetett az úti céljukhoz, így nem is olyan soká felsejlett valami a távolban, természetesen egy újabb emelkedő tetején, ami már épületekhez hasonlított.
- Ez lesz az...
Armának szabályosan kiabálnia kellett, hogy a többiek a süvítő szélben meghallják a hangját. Mind dideregtek, ami csak még jobban megadta a jeges hideg vihar érzetét.
- Miért kell mindennek egy ilyen végtelen+1 méteres sziklaszirten állnia ezen a helyen?
- Fogalmam sincs, de hegyvidék lévén, ez talán normális is.
A kastélyhoz egy keskeny ösvény vezetett, amit talán lovak tapostak ki. Ahogy közelebb értek, láthatóvá váltak a gótikus stílusjegyek, amik alapján az amúgy is műkedvelő Arma nyilatkozott. Hatalmas, az ég felé törő formák, támpillérekkel támogatott, csúcsos, végtelennek tűnő magasságokat áhító tornyai szinte a mennyek felé nyújtózó kezeknek hatottak. Csúcsíves, hatalmas ólomüveg ablakok, színes mozaikként díszítették az épületeket, bentről pedig gyertyákkal teletűzdelt kandeláberek fénye pislákol elő.
- Biztos, hogy jó ötlet ez?
- Ha van jobb ötleted, most szólj!
A levegőben griffekhez hasonló lények csapkodtak hatméteres szárnyaikkal, a falak oromzatán, a résekben világító szemű denevérek ültek, az öreg, repedezett vízköpőkön démoni lényeket lehetett felismerni, a kapuhoz acél felvonóhíd vezetett, a fejük felett pedig folyamatosan örvénylett a szél, sodorva a falakról is a frissen lehullott havat.
- Ha nem tudnám jobban, azt mondanám, hogy Dracula kastélyába érkeztünk.
- Ebben van realitás... Bár nem tudom, elég merészek lennének-e hozzá, hogy ilyet beletegyenek ebbe a játékba.
- Én már azon sem lepődnék meg.
Gyanús nyikorgást hozott feléjük a szél, magasabbról, a fejük fölül, és ahogy a csapat java átért a bejáraton, egy hangos csattanást hallottak, lánccsörgést, és a rács, ami a lezárta a kaput, elkezdett lefelé zuhanni.
- Vigyázzatok!
A legutóbb, mikor ilyen történt, azt ők okozták, de ez most váratlanul történt. Raven és Shirayuki, akik leghátul haladtak, mint mindig, kint ragadtak a rácson kívül.
- Várjatok, megpróbálunk valahogy...
- Ne aggódjatok! Nem lesz baj, ti csak menjetek előre, mi is csatlakozunk majd.
Raven megnyugtató hangon mondta ezt, és nem is kellett sokáig keresgéljen, hogy megtalálja az utat.
- Megmásszuk a falat, és felülről próbálunk bejutni.
- Akkor lábtörést! Gyerünk!
Arma vezetése mellett, kimondatlanul is, de Raven lett az alvezér. A többiek ugyanúgy hallgattak rá, mint Armára is, és ő is legalább olyan éles eszű volt, mint kéretlen barátja, akivel egy ideje már sokkal jobb volt a kapcsolata. Ezt persze nem ő mondta magáról, hisz túl szerény volt, semhogy bármilyen módon fényezni próbálja magát mások előtt. Nem, ezt maga Shirayuki mondta neki már többször is. Shirayuki maga, a valóságban még gimnazista volt, karakterének érett almáéhoz hasonló színű haja, és smaragdzöld szemei annak szóltak, hogy a Hófehérke meséjének egy modern feldolgozásában, Shirayuki, ahogy ott nevezik, szintén ilyen külsővel bírt.
- Szóval, hogy jutunk be, mester?
- A falon. Csak kövess lassan!
Raven elkezdett lassan, de biztosan felfelé mászni a kapu melletti majd tízméteres falra. Shirayuki figyelte egy darabig, amíg csak el nem nyelte a kavargó hó. Tudta jól, hogy Raven azért ment előre, hogy kijárja neki az utat, és előre jelezni tudja, hol tudja megvetni a lábát.
- Akkor, rajta!
Az első pár kapaszkodó kicsit csúszós volt ugyan, de már három méter magasan nem törődött semmivel. Raven csizmáinak nyoma meglátszott mindenhol, de nem sok kellett, hogy újra befedje őket a hó, így igyekeznie kellett.
- Gyere, segítek.
Raven a kezét nyújtotta felé, majd pillanatokon belül a fal tetején álltak. Jól láthatóan nem volt lefelé út innen.
- Na és most?
- Körbe kell mennünk. Gyere!
Eközben a kastély legközelebbi épületének jókora ajtaja becsapódott a társaság másik fele mögött. Egy gyengén kivilágított terembe jutottak amit díszes oszlopok támasztottak alá mindenhol. A terem túlsó végén vörös szőnyeggel borított lépcső vezetett felfelé a felső szintekre. A plafonról minden oszlopközben kandeláberek lógtak alá, de nem mindegyikben voltak gyertyák, így csak néhány adott némi gyenge fényt.
- Beleborzongok ebbe a helybe...
- Mint valami régi horrorfilmben...
A falak mentén jókora lovagpáncélok sorakoztak. Bár minden csupa por és pókháló volt, fura módon ezek szinte ragyogtak a tisztaságtól. A kezükben jókora csatabárd, vagy épp embernyi méretű kard, és tökéletes vigyázzállásban, mintha várták volna a parancsot.
- Csak én érzem úgy, mintha figyelne minket valami?
- Nem... Én is érzem.
Mintha száz, meg száz szempár szegeződne rájuk, bármilyen bátrak voltak is, Arma és társai borzongva sétáltak végig a csarnokon. Csak abban voltak biztosak, hogy olyan helyen járnak, ahol várható a szörnyek felbukkanása.
- Haladjunk, nincs kedvem egy rajtaütéshez.
Arrogantia csak kimondta ezt, és már esett is hasra.
- Mi a...
De nem volt ideje befejezni a mondatot. A lábát egy kéz tartotta fogva, ami a földből nyt ki, majd feltört egy újabb, követte a fej, és hamarosan kiderült, hogy egy zombi támadta meg. Arrogantia sikított egyet de kivételesen nem felejtette el a varázserejét, és gyorsan rávillantott egy gyógyvarázst, amitől egyből el is engedte.
- Undorító!
- Az még hagyján, de van párja is!
A padlót feltörve, sorra másztak elő a rothadó bűzt árasztó sétáló hullák, amiknek néhol a bőre, a szemei, vagy épp egész testrészei hiányoztak.
- Megint Zombik! Miért épp zombik?
- Az most nem számít. Hátráljatok, és védjétek magatokat!
Arma parancsa jogos volt, ugyanis pillanatokon belül pár zombiból egy egész horda lett. Az igazi meglepetés akkor jött, mikor a páncélok közelébe értek, mert egy erőteljes kéz kinyúlt, és elkapta Armát hátulról.
- Whoaaaaaaa!
- Arma!
- Tűnjetek el, gyorsan, nekem nem lesz bajom!
- De... Menjetek fel a lépcsőn, csak arra juttok ki!
Arrogantia hangos szóval azonnal rendet vágott a többiek között, és már rohantak is a
lépcső felé, egy kivétellel.
- Jumping Spark!
Ez a mini villám Meiya nagyszerű kis trükkje volt, hogy gyorsan szabadítsa meg a társait a bajból. Az életre kelt lovagpáncél el is engedte a foglyát, és a figyelme a lány felé fordult.
- Lupe, pörköld meg őket!
Emez megfordult, és egy hatalmas tűzfalat varázsolt maguk köré, hogy távol tartsa a zombikat, amik ha lángra kaptak, hamar elpusztultak. Arma, most már szabadon, hamar elintézte a lovagpáncélt, majd mielőtt a többi is életre kelt volna, elkapta Meiya karját, és berántotta egy ajtón, majd eltorlaszolták mindennel, ami csak a kezük ügyébe került.
- Ez meddig tartja majd fel őket?
- Ha a tűz elül, nyilván megpróbálnak majd utánunk jönni. Gyere!
Arrogantia, Muradin és Luala felértek a lépcső elágazására, és majdnem hárman futottak hat felé.
- Erre gyertek!
- Nem, erre kellene!
- Csönd!
Arrogantia hangja olyan szinten belehasított az amúgy elég nagy zajba, és minden figyelem feléjük fordult.
- Ajjaj...
- Na és most?
- Váljunk szét! Én megyek jobbra, ti meg balra!
- Muradin, ne!
- Tudok magamra vigyázni, csak menjetek!
Így a csapat négyfelé kényszerült oszlani, és mind a kastély egy másik részén menekültek meg a veszélyes helyzetből.
- Alkímia Laboratórium...
- Eszerint itt készül arany a vasból?
- Naja...
Arma és Meiya egy igen tágas teremben találták magukat, ami tele volt különböző színű és nagyságú csontvázakkal. A túlsó végén egy csigalépcső vitt egy szinttel feljebb, ahol csak denevérek lógtak mindenhonnan.
- Remek. Most meg csontvázak...
- Kezd ez egy régi horrorfilmre hasonlítani...
- Vagy inkább egy játékra... Ez Dracula kastélya lehet.
- Honnan veszed?
- Eddig is gyanús volt, de szerintem, aki ezt a helyet kitalálta, az nagy rajongója lehet a Castlevania játékoknak.
- Aha... És most?
- Irány a lépcső fel-fel! Az első dolgunk, megtalálni a többieket.
Arrogantia és Luala egy sokkal jobban kivilágított folyosón találta magát, ami látszólag üres volt. A falak és a padló is vöröses-barna márványból volt.
- Húha... A Márvány Folyosó.
- Illik rá a neve.
- Most mi lesz?
- Egyelőre keressünk valami kiutat innen, aztán megkeressük a többieket.
Muradin egy sötét lépcsőházban lyukadt ki, ahol olyan koromsötét volt, hogy elő kellett vennie a lámpáját, hogy ne essen le a lépcsőkön. Ahogy körbenézett, az irány fel, vagy lefelé is szabad volt.
- Na szép... És most merre?
Raven és Shirayuki eközben épp egy nagyobb épület tetején sétáltak végig.
- Se egy lépcső, se egy szabad felület. Ahol nincs tető, oda nem lehet lépni sem...
- Engem is kezd már bosszantani. Talán jobb lenne...
Ebben a pillanatban Shirayuki nagyot sikított, és eltűnt Raven mellől.
- Shirayuki!
- Semmi bajom... Azt hiszem...
Egy ponton beszakadt a tető, és Shirayuki bezuhant egy majdnem húsz méteres lyukba. Raven is utána ereszkedett, és mint kiderült, a hely, ahova belyukadtak, egy kápolna.
- Nahát... Meggyónjuk bűneinket?
- Én buddhista vagyok, nézd el!
Persze a lány nagyon cinkosan mosolygott erre.
- Te, neked lenne mit meggyónnod?
Raven erre elvörösödött, és gyorsan elfordult, hogy csak a válla fölött vetette oda:
- Kinek nincs?
- Ebben van valami. És most, merre?
- Két kijárat is van, úgyhogy mindkettőt meg kell nézzük. Gyerünk!
Raven lassan, kissé bizonytalan léptekkel, de megindult a kápolna bejárata felé. A csapat alaposan szétszóródott, de jól tudták, az első dolguk, hogy megtalálják egymást.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Bewitched 3.

"Randi" öt szólamban Hétfőn elég átlagos nap volt, és Takato életében igazából az egyedüli színes foltot az jeletette, hogy az ...