Egy titokzatos kastély
A
katakombákban és az erdőben történtek után nagyjából eltelt
egy hét, és a dolgok végre rendbe álltak. Arrogantia néha még
kicsit letörtnek tűnt, de azért igyekezett nem lehúzni a többiek
kedvét magával. Messzire jutottak az Árnyak Erdejétől,
és most egy hegyvidék lábánál álltak meg. A hatalmas hegyormok,
amik föléjük emelkedtek több ezer
méterre, valóságos mesebeli óriások voltak, amiknek java a kora
reggeli pára homályába veszett. Ami előtt most álltak, eleinte
lankásan emelkedett
felfelé, és javarészt hegyi legelők takarták, a csúcs pedig a
felhők fölött rejtőzött, ellenben egy hosszabb hegyvonulat egyik
tagja volt ez, amin át kellett kelniük, hogy tovább mehessenek.
-
Azt hiszem, jobb, ha itt megállunk.
-
Ja... Lejártuk a lábainkat térdig.
Bár
virtuális valóságról beszéltek, meglepő módon a fáradság
teljesen érezhető volt itt is. Persze a stamina csíkjuk is okozta
ezt, ami menet közben természetesen fogyott, ha megerőltették
magukat, nyilván még jobban is.
-
Szóval, mi legyen a mai téma?
-
Lenne egy kérdésem a legutóbbi kalandunkkal kapcsolatban, ha nem
baj.
- Mi lenne az?
Muradin
egyik nagyon rossz szokása volt az, hogy mindenbe és mindenkibe
belekötött, ha volt rá felülete, és ezt itt is kihasználta,
mert Arrogantia csak nem akart feloldódni végre.
-
Arrogantiához szól a kérdésem. Mondd meg őszintén, meddig
akarsz még ilyen búval tömött lenni?
-
Én...
Arrogantia
erre kicsit idegesen húzta össze magát, és egy ideig hallgatott.
Arma már fel akart szólalni az érdekében, mikor végre válaszra
szánta el magát.
-
Csak bánt ez a dolog... Most először vesztettem el olyan valakit,
aki bízott bennem.
-
Ne hülyéskedj már! Szerinted mi talán nem bízunk benned? Vagy
bárki, akinek eddig segítettél, ők talán nem bíztak benned?
-
Nem így értem. Tudjátok... Theianában kicsit önmagamat láttam,
meg minden, és ami történt...
- Te felfogtad azt a tényt,
hogy nem lesz semmi baja?
- Így van, ha kijutunk innen,
ő is a nyakadba borul majd.
-
Na jó, de...
Arrogantia
érezhetően nem mondott el valamit, és Muradin addig nyaggatta
volna, hogy végül úgyis kihúzza
belőle, de Arma elejét vette inkább a dolognak.
-
Jó, hagyjuk már ezt a témát!
-
De, egy valamit
még tudni szeretnék.
-
Muradin!
- Ne, hagyd Arma, hadd
kérdezzen!
Arma
erre már nem akadékoskodott tovább, és helyt adott a most
szokatlanul undok ír törpének.
-
Mondd, nem fény elemű varázslatokat használsz véletlenül?
-
De... Miért?
-
Ha igen, akkor miért nem használtad a boss ellen?
Mindannyian
döbbenten meresztettek erre a teljesen jogos kérdésre, nagyon nagy
szemeket. Arrogantia nyelt egy nagyot, és elhaló hangon kezdett
bele.
-
Ki fogtok nevetni, vagy még inkább kiutálni, ha elmondom.
- Ne keresd a kifogásokat!
Halljuk!
Arma
ebben a pillanatban legszívesebben bemázolt volna egyet az
akadékoskodó alaknak, de Arrogantia a fejét rázta.
-
De...
-
Igaza van, a kérdés jogos, és rettenetesen szégyellem, hogy
ennek fel kellett merülnie. Szóval...
Egy mély sóhajtás után,
lesütött szemmel folytatta.
-
Elfelejtettem...
- Mi?
-
Jól hallottátok. Elfelejtettem, hogy tudok varázsolni...
Elfelejtettem, és emiatt történt, ami történt.
Azonban
a nevetés és a rosszalló
megjegyzések helyett mind csak a fejüket csóválták, és Raven
szólalt meg végül.
-
Komolyan csak ennyi miatt eszed magad?
-
Mi?
-
Nézd, én nem igazán értek a te logikádhoz, de azt tudom, hogy
miért történt ez veled.
-
És miért?
-
Azért, mert nyomás alatt érezted magad, és javíts ki, ha
tévedek, de mivel magadra vállaltad, hogy vezeted azokat a
gyerekeket a csatában, teljesen belefeledkeztél abba, hogy rájuk
figyelj, és példát mutass. Igazam van?
Arrogantia
csak lesújtottan
bólogatott, de nem is számított rá, hogy Muradin lesz a
következő, aki megszólal.
-
Nézd kislány, mert meg mernék esküdni, hogy én vagyok az
idősebb, fel kell fognod, hogy nem a te hibád volt. Előfordul az
ilyesmi. Egy másik játékban még velem is előfordult, hogy
elfeledkeztem a szerepemről, és miattam csődbe ment egy egész nap
munkája a csapatomnak. Előfordul az ilyesmi. Legközelebb majd
jobban figyelsz.
-
Igen... Igazad van.
Arrogantia
halványan mosolyogva válaszolt, és még látszólag a kedve is
felderült, de nem tudta teljesen elhessegetni a rossz érzések
felhőit az arcáról. Meiya volt talán az egyetlen, aki ezt
észrevette, és mikor aznap a fiúk elmentek valahova, Shirayuki
pedig a közeli patak partján tesztelhette horgász tudását, leült
mellé beszélgetni.
-
Szia... Tudom, hogy nem Arma vagyok, és hogy nem kellene
kotnyeleskednem...
- De ha így kezded, már azt
csinálod.
-
Igaz... Szóval... Csak azt akartam kérdezni, hogy mi bánt.
- Már elmondtam.
-
Szerintem több is van emögött az egész mögött. Csak nem
próbálod elhitetni velem, hogy ennyi miatt vagy ilyen búskomor?
Arrogantia
tudta, hogy Meiya Arma tanítványa az ilyesmiben, így nem
titkolhatja tovább. Lehajtotta a fejét a térdére, és így kezdte
el.
-
Mondd, Lupe, voltál már valaha nagyon beteg?
-
Hát...
-
Képzelj el egy nagyon szerencsétlen sorsú lányt, aki egy
kisvárosi tanyán született hat testvér közé, és minden vágya
az volt, hogy kitörjön onnan!
-
Ez vagy te?
-
Megtanult szépen beszélni, jól tanult az iskolában, egyetemre
mehetett, végül ápolónő lett, és álmai állásában
helyezkedett el. Épp csak egy bökkenő volt.
-
Ez te vagy, igaz?
-
A bökkenő az volt, hogy ez az ápolónő nagyon fiatalon hirtelen
nagyon rosszul kezdett lenni. Az orvos azt mondta, nem tudja mi a
baja, a második azt mondta, hogy ez csak múló rosszullét, és
jobban lesz majd...
-
Cris...
-
Az idő telt, és ez az ápolónő egyre rosszabbul lett. Nem
hallgatott a barátaira, csak a tudatlan, ostoba orvosra, aki váltig
azt állította, hogy rendbe fog jönni.
-
Cristina, elég!
-
Arrogáns módon mit sem törődtem azzal, hogy még a józan ész is
abbahagyná a rossz gyógyszerek szedését, és másik orvoshoz
menne... Csak akkor jöttem rá, mekkora baj van, mikor már rég túl
késő volt...
-
Cristina, elég, hallod?
-
Rosszul lettem, és csak a kórházban tértem magamhoz. Az egyik
testvérem talált rám, és csak neki köszönhettem, hogy még most
is itt vagyok.
Arrogantia
hangja tele volt fájdalommal, keserűséggel, hitehagyottsággal.
Nyűgösen lógatta a fejét, és csak a jobbja nem engedte, hogy
szabályosan leessen a feje a helyéről.
Nagyon szomorú volt, amit mesélt, és Meiya, jobb nem lévén,
megfogta a kezét.
-
Akkor végre egy rendes orvos is megvizsgált, és megállapította,
hogy az állapotom már túl van a holtponton. Onnan már csak lefelé
vezet az út.
-
De mi történt veled?
-
Nem tudom már, valami nagyon bonyolult nevű betegségről beszélt.
Olyasmiről, ami már vagy harminc
éve ki kellett volna haljon a világról, és épp én esek bele...
-
És mit mondott a doki?
-
Azt mondta, talán megérem a karácsonyt, talán kicsit többet...
Utána...
Meiya
elszörnyedve hallgatta mindezt, és már nagyon is értette, miért
bántja ez a dolog annyira. Akárhogy nézte, már bőven túl voltak
a karácsonyon is, és az újéven is, és talán csak a csoda, vagy
épp a gondos kezek, akik odakint ápolták őket, segítették még
egy kis időhöz.
-
Szóval, félsz, hogy nem fogod tudni betartani a Theiana szüleinek
tett ígéretedet?
-
Nem csak félek, tudom. Ki tudja, mikor jön el a pillanat, amikor a
testem azt mondja, elég volt.
-
És az Arrogantia név is?
-
Igen, ahogy a faj és az osztályválasztás is mind emiatt volt. Ha
már magamon nem is, legalább másokon segíteni akarok. Ezt csak
meg meg lehet érteni, nem?
-
De... De akkor hadd kérdezzem meg, miért nem váltottál vissza?
-
Egyelőre elnapoltam. Majd eljön az ideje annak is.
Így
elbeszélgettek a lányok egymással, és mikor Arrogantia kezdett
kicsit felvidulni, már terelhették kellemesebb
témák felé a szót.
-
Mennyire hasonlít így a karaktered a valóságra?
- Hát, nagyjából valósághű,
bár ennél kicsivel alacsonyabb vagyok.
-
Talán van egy alsó korlát, aminél nem lehet alacsonyabb az ember
ebben a játékban.
-
Na és a gyerekek?
-
Talán az ő esetük kivételes volt... Meg aztán, furán is
néznének ki kétméteresen, gyerekhanggal.
- Na igen.
Ezen
mindketten jót kuncogtak, és Arrogantia kicsit jobban megnézte
végre magának beszélgető társát. Általában csak az arcát
figyelte, ami üde színekben úszott mindig is, és nagyon könnyen
olvasható volt róla minden, amit tudni akart az ember. Ezen túl,
ha jól megnézte, a saját bevallása szerint 17 éves mexikói
lány, ha csak a játékban is, feltűnően csinos volt. Egy kicsivel
volt ugyan csak magasabb nála, kicsit sötétebb, napon barnult
bőr, látszólag fekete, valójában nagyon mély barna színű haj
és ugyanilyen színű szemek, az egyik legfeltűnőbb adottsága az
egészen apró kezei voltak, a másik pedig az hosszú lábai.
Arányok tekintetében mindketten helyükön voltak, Arrogantia
emberként bájos volt, finom arcvonásai komolysággal párosultak,
ami a korábban meséltek alapján nem is volt csoda. Meiya ellenben,
látszólag felhőtlen, mosolygós és móka kedvelő, bár neki is
nagy volt a családja, és nem feltétlenül volt könnyű az ő
élete sem.
-
Na és, hogy állnak a dolgok Joval?
-
Mi? Hogy érted, hogy hogy állnak?
-
Ahogy mondom, Lupe. Tudod te, mire gondolok.
Meiya
arca erre élénk piros színt öltött, és kicsit zavarodottan
lesütötte a szemét.
-
M-Miket nem kérdezel te...
- Talán nem szabad?
-
A-Akkor ugyanezt én is k-kérdezhetném!
-
Heh...
-
Azt hiszed nem vettem észre, mennyire rá függtél egy ideje?
-
Ugyan, csak nem vagy féltékeny?
Komoly
farkasszemezés végén aztán mindketten elnevették magukat.
Arrogantia pontosan és nagyon jól látta, mennyire közel áll ez a
két barátja egymáshoz, és ilyenkor be kellett vallania önmagának,
hogy irigykedik kicsit.
-
Otthon, van aki vár rád?
-
A család...
-
Ne térj ki a kérdés elől!
-
Jó, na... De akkor is csak ők.
-
Oh... Akkor jó.
Arrogantia
titokban épp annak
drukkolt, hogy Arma és Meiya barátsága végül kicsit többé
váljon, és ne csak a játékban.
Mikor
aztán Arma és Raven visszatértek a kis felderítőútjukról,
Meiya majdnem mindent elmesélt, amit megtudott Arrogantiáról. Arma
mélyen elgondolkodva hallgatta végig, majd csak ennyit mondott:
-
Már értem.
Láthatóan
őt is bántotta a dolog, de megegyeztek, hogy addig nem beszélnek a
többieknek a dologról, amíg Arrogantia nem akarja így. Mikor
aztán mind újra összegyűltek a szokásos tűz körül, még csak
kora este volt, de a fiúk egy csomó komoly hírrel szolgáltak, így
neki kellett üljenek. A legmeglepőbb az utolsó hír volt.
-
Találtunk egy kastélyt.
-
Igen, egy gótikus kastélyt, innen nem is olyan messze. Nagyjából
félórányi járás.
- És? Szörnyek?
-
Vannak, de nem túl sok.
Ez
egy valamit jelentett: újabb kalandot. Némileg idegesen feküdtek
le azon az estén pihenni, pláne Arma, aki aztán hajnaltájt fel is
ébredt. Egyébként sem volt egy hétalvó, de mióta este nyolc
körül már takarodót fújtak, mindig korán kelt. Szeles idő
volt, és a hideg csontig hatónak érzett. Az eget felhők takarták,
még a Hold sem látszott át rajtuk. Bebugyolálta magát a
takarójába, és így ült ott a még gyengén parázsló tűz
mellett. Igaz, hogy szélvédett helyen voltak, mégis látni
lehetett azt a pár fát, amik a hegyoldal ezen részén ritkásan
nőttek, hogy majd kidönti őket a szél.
- Te nem alszol?
Arrogantia
szólalt meg mellette nem sokkal, és hamarosan sikerült
feléleszteniük a tüzet, hogy egy kis komfortérzetük legyen ha
más nem, és halkan beszélgettek, hogy ne zavarják a többieket.
-
Gondolom, Lupe mindent elmondott.
-
Ha még emlékszel, megígértük egymásnak, hogy nem titkolunk el
semmit a másik előtt.
-
Igen... Még Genosiában, igaz?
-
Az... De rég is volt már!
-
Ha az ember ennyi mindent él meg egy ilyen elég... Mozgalmas
világban, akkor rohanni látszik az idő.
-
Szent igaz.
Arrogantia
lassan közelebb araszolt Armához, és odabújt hozzá. Emez, bár
tudta, miért is, mosolyogva megjegyezte azért:
-
Nem úgy volt, hogy nem bújnál hozzám, mert nem állunk elég
közel egymáshoz?
-
De...
Arrogantia
csak sóhajtott egy nagyot, és így folytatta:
-
De most... Úgy érzem, szükségem van erre. Egy... Vállra, ami
támaszt ad.
- De miért épp az enyém?
-
Hát mert... Ravennek ott van Shirayuki, Muradinhoz meg bújjon oda a
homár ember!
Arma
nehezen tudta visszafojtani a nevetést, de azért oldalba bökte
Arrogantiát, aki úgy tűnik, komolyan gondolta. Mielőtt még
mondhatott volna viszont, egy kövér hópehely szállt el az orruk
előtt.
-
Hó?
-
Nem csodálkozom... Hanyadika van ma?
Arma
felpattintotta az eddig nem sokat használt rendszerkonzolt, ami a
pontos idő mellett a dátumot és a kinti időjárást is jelezte,
még ha nem is volt semmi értelme.
- Január 22. Jól eltelt az
idő.
-
Még a karácsonyt sem ünnepeltük meg...
-
Törődtünk is mi vele. Eddig csupa
olyan helyeken jártunk, ahol eszünkbe sem juttatta semmi.
-
Na igen...
Valóban
ez volt az első olyan helyszín
eddigi utazásaik során, ahol havat láttak. Nem látszottak a
hegyek csúcsai sem, nemhogy a Napot, és az időérzéküket
sokszorosan összezavarta a tény, hogy eddig mindig meleg volt.
-
Ébresztő, vagy mind meg akartok fázni?
Erre
már mindenki elkezdett éledezni, és mikor körbepillantottak a
lassan világosodó tájon, meglepve tapasztalták, hogy alig tíz
perc alatt már egy kis vékonyka hóréteg rakódott mindenre.
- Na fene!
-
De szép így minden!
Shirayuki
szinte gyermeki örömmel tekintett körbe, és még Raven is
sejtelmes mosolyra fakadt ezt látva.
-
Felénk elég ritka az ilyesmi.
-
Szerintem mind elmondhatjuk ezt.
Tény
volt, hogy a társaság minden egyes tagja olyan országból
származott, ahol évtizedek óta alig esett néha hó télen, így
valóban üdítő újdonságot jelentett az ilyesmi. Shirayuki,
Meiyához hasonlóan, meleg tengerparti város szülötte volt, így
ő még annyit sem látott, mint Raven például.
-
Szerintem ne csak üljünk itt! Nézzük meg azt a kastélyt! Mégis
jobb fedett helyen, mint a hófúvásban.
Valóban,
az egyre erősödő szél egyre erősebben kavarta a hirtelen, de
intenzíven meginduló égi áldást. Felszedelőzködtek, és
megindultak Arma és Raven után, akik a minap alaposan
feltérképezték a környéket. Egy ideje már Meiya Clear Visionje
sem volt szükséges, de nem is bánta.
- Messze van még?
- Muradin, még egyszer
megkérdezed, lelöklek a hegyről.
- Ez nem vicces.
Már
vagy húsz perce mentek előre, és az arcukba vágó hó kezdte már
határozottan idegesíteni őket.
-
Az emelkedő végén már ott lesz.
Fenyves
erdőben jártak, amit néhol egy-egy nyírfa szakított meg. Itt
szerencsére a szél elhalt, de a havazás nem maradt abba, és
kezdett leülni a köd.
-
Biztos, hogy jó irányba megyünk?
- Már én sem tudom. Raven?
-
Fingom sincs... Meiya?
- Most bezzeg én is kellek,
mi? Na lássuk!
Vicces
módon pont merőlegesen haladtak a jó útra, így egy nagyobb
kerülőt kellett venniük. Szerencsére egy út is vezetett az úti
céljukhoz, így nem is olyan soká felsejlett valami a távolban,
természetesen egy újabb emelkedő tetején, ami már épületekhez
hasonlított.
-
Ez lesz az...
Armának
szabályosan kiabálnia kellett, hogy a többiek a süvítő szélben
meghallják a hangját. Mind dideregtek, ami csak még jobban megadta
a jeges hideg vihar érzetét.
-
Miért kell mindennek egy ilyen végtelen+1 méteres sziklaszirten
állnia ezen a helyen?
-
Fogalmam sincs, de hegyvidék lévén, ez talán normális is.
A
kastélyhoz egy keskeny ösvény vezetett, amit talán lovak tapostak
ki. Ahogy
közelebb értek, láthatóvá váltak a gótikus stílusjegyek, amik
alapján az amúgy is műkedvelő Arma nyilatkozott. Hatalmas, az ég
felé törő formák, támpillérekkel támogatott, csúcsos,
végtelennek tűnő magasságokat áhító tornyai szinte a mennyek
felé nyújtózó
kezeknek hatottak. Csúcsíves, hatalmas ólomüveg ablakok, színes
mozaikként díszítették az épületeket, bentről pedig
gyertyákkal teletűzdelt kandeláberek fénye pislákol elő.
- Biztos, hogy jó ötlet ez?
- Ha van jobb ötleted, most
szólj!
A
levegőben griffekhez hasonló lények csapkodtak hatméteres
szárnyaikkal, a falak oromzatán, a résekben világító szemű
denevérek ültek, az öreg, repedezett vízköpőkön démoni
lényeket lehetett felismerni, a kapuhoz acél felvonóhíd vezetett,
a fejük felett pedig folyamatosan örvénylett a szél, sodorva a
falakról is a frissen lehullott havat.
-
Ha nem tudnám jobban, azt mondanám, hogy Dracula kastélyába
érkeztünk.
-
Ebben van realitás... Bár nem tudom, elég merészek lennének-e
hozzá, hogy ilyet beletegyenek ebbe a játékba.
-
Én már azon sem lepődnék meg.
Gyanús
nyikorgást hozott feléjük a szél, magasabbról, a fejük fölül,
és ahogy a csapat java átért a bejáraton, egy hangos csattanást
hallottak, lánccsörgést, és a rács, ami a lezárta a kaput,
elkezdett lefelé zuhanni.
- Vigyázzatok!
A
legutóbb, mikor ilyen történt, azt ők okozták, de ez most
váratlanul történt. Raven és Shirayuki, akik leghátul haladtak,
mint mindig, kint ragadtak a rácson kívül.
-
Várjatok, megpróbálunk valahogy...
- Ne aggódjatok! Nem lesz
baj, ti csak menjetek előre, mi is csatlakozunk majd.
Raven
megnyugtató hangon mondta ezt, és nem is kellett sokáig
keresgéljen, hogy megtalálja az utat.
-
Megmásszuk a falat, és felülről próbálunk bejutni.
-
Akkor lábtörést! Gyerünk!
Arma
vezetése mellett, kimondatlanul is, de Raven lett az alvezér. A
többiek ugyanúgy hallgattak rá, mint Armára is, és ő is
legalább olyan éles eszű volt, mint kéretlen barátja, akivel egy
ideje már sokkal jobb volt a kapcsolata. Ezt persze nem ő mondta
magáról, hisz túl szerény volt, semhogy bármilyen módon
fényezni próbálja magát mások előtt. Nem, ezt maga Shirayuki
mondta neki már többször is. Shirayuki maga, a valóságban még
gimnazista volt, karakterének érett almáéhoz hasonló színű
haja, és smaragdzöld szemei annak szóltak, hogy a Hófehérke
meséjének egy modern feldolgozásában, Shirayuki, ahogy ott
nevezik,
szintén ilyen külsővel bírt.
-
Szóval, hogy jutunk be, mester?
-
A falon. Csak kövess lassan!
Raven
elkezdett lassan, de biztosan felfelé mászni a kapu melletti majd
tízméteres falra. Shirayuki figyelte egy darabig, amíg csak el nem
nyelte a kavargó hó. Tudta jól, hogy Raven azért ment előre,
hogy kijárja neki az utat, és előre jelezni tudja, hol tudja
megvetni a lábát.
- Akkor, rajta!
Az
első pár kapaszkodó kicsit csúszós volt ugyan, de már három
méter magasan nem törődött semmivel. Raven csizmáinak nyoma
meglátszott mindenhol, de nem sok kellett, hogy újra befedje őket
a hó, így igyekeznie kellett.
- Gyere, segítek.
Raven
a kezét nyújtotta felé, majd pillanatokon belül a fal tetején
álltak. Jól láthatóan nem volt lefelé út innen.
-
Na és most?
- Körbe kell mennünk. Gyere!
Eközben
a kastély legközelebbi épületének jókora ajtaja becsapódott a
társaság másik fele mögött. Egy gyengén kivilágított terembe
jutottak amit díszes oszlopok támasztottak alá mindenhol. A terem
túlsó végén vörös szőnyeggel borított lépcső vezetett
felfelé a felső szintekre. A plafonról minden oszlopközben
kandeláberek lógtak
alá, de nem mindegyikben voltak gyertyák, így csak néhány adott
némi gyenge fényt.
-
Beleborzongok ebbe a helybe...
-
Mint valami régi horrorfilmben...
A
falak mentén jókora lovagpáncélok sorakoztak. Bár minden csupa
por és pókháló volt, fura módon ezek szinte ragyogtak a
tisztaságtól. A kezükben jókora csatabárd, vagy épp embernyi
méretű kard, és tökéletes vigyázzállásban, mintha várták
volna a parancsot.
-
Csak én érzem úgy, mintha figyelne minket valami?
-
Nem... Én is érzem.
Mintha
száz, meg száz szempár szegeződne rájuk, bármilyen bátrak
voltak is, Arma és társai borzongva sétáltak végig a csarnokon.
Csak abban voltak biztosak, hogy olyan helyen járnak, ahol várható
a szörnyek felbukkanása.
-
Haladjunk, nincs kedvem egy rajtaütéshez.
Arrogantia csak kimondta ezt,
és már esett is hasra.
-
Mi a...
De
nem volt ideje befejezni a mondatot. A lábát egy kéz tartotta
fogva, ami a földből nyt ki, majd feltört egy újabb, követte a
fej, és hamarosan kiderült, hogy egy zombi támadta meg. Arrogantia
sikított egyet de kivételesen nem felejtette el a varázserejét,
és gyorsan rávillantott egy gyógyvarázst, amitől egyből el is
engedte.
- Undorító!
-
Az még hagyján, de van párja is!
A
padlót feltörve, sorra másztak elő a rothadó bűzt árasztó
sétáló hullák, amiknek néhol a bőre, a szemei, vagy épp egész
testrészei hiányoztak.
-
Megint Zombik! Miért épp zombik?
-
Az most nem számít. Hátráljatok, és védjétek magatokat!
Arma
parancsa jogos volt, ugyanis pillanatokon belül pár zombiból egy
egész horda lett. Az igazi meglepetés akkor jött, mikor a páncélok
közelébe értek, mert egy erőteljes kéz kinyúlt, és elkapta
Armát hátulról.
-
Whoaaaaaaa!
-
Arma!
-
Tűnjetek el, gyorsan, nekem nem lesz bajom!
-
De... Menjetek fel a lépcsőn, csak arra juttok ki!
Arrogantia
hangos szóval azonnal rendet vágott a többiek között, és már
rohantak is a
lépcső
felé, egy kivétellel.
- Jumping Spark!
Ez
a mini villám Meiya nagyszerű kis trükkje volt, hogy gyorsan
szabadítsa meg a társait a bajból. Az életre kelt lovagpáncél
el is engedte a foglyát, és a figyelme a lány felé fordult.
-
Lupe, pörköld meg őket!
Emez
megfordult, és egy hatalmas tűzfalat varázsolt maguk köré, hogy
távol tartsa a zombikat, amik ha lángra kaptak, hamar elpusztultak.
Arma, most már szabadon, hamar elintézte a lovagpáncélt, majd
mielőtt a többi is életre kelt volna, elkapta Meiya karját, és
berántotta egy ajtón, majd eltorlaszolták mindennel, ami csak a
kezük ügyébe került.
-
Ez meddig tartja majd fel őket?
-
Ha a tűz elül, nyilván megpróbálnak majd utánunk jönni. Gyere!
Arrogantia,
Muradin és Luala felértek a lépcső elágazására, és majdnem
hárman futottak hat felé.
- Erre gyertek!
-
Nem, erre kellene!
- Csönd!
Arrogantia
hangja olyan szinten belehasított az amúgy elég nagy zajba, és
minden figyelem feléjük fordult.
-
Ajjaj...
- Na és most?
-
Váljunk szét! Én megyek jobbra, ti meg balra!
- Muradin, ne!
-
Tudok magamra vigyázni, csak menjetek!
Így
a csapat négyfelé kényszerült oszlani, és mind a kastély egy
másik részén menekültek meg a veszélyes helyzetből.
-
Alkímia Laboratórium...
-
Eszerint itt készül arany a vasból?
-
Naja...
Arma
és Meiya egy igen tágas teremben találták magukat, ami tele volt
különböző színű és nagyságú csontvázakkal. A túlsó végén
egy csigalépcső vitt egy szinttel feljebb, ahol csak denevérek
lógtak mindenhonnan.
-
Remek. Most meg csontvázak...
-
Kezd ez egy régi horrorfilmre hasonlítani...
-
Vagy inkább egy játékra... Ez Dracula kastélya lehet.
- Honnan veszed?
-
Eddig is gyanús volt, de szerintem, aki ezt a helyet kitalálta, az
nagy rajongója lehet a Castlevania játékoknak.
-
Aha... És most?
-
Irány a lépcső fel-fel! Az első dolgunk, megtalálni a többieket.
Arrogantia
és Luala egy sokkal jobban kivilágított folyosón találta magát,
ami látszólag üres volt. A falak és a padló is vöröses-barna
márványból volt.
-
Húha... A Márvány Folyosó.
-
Illik rá a neve.
-
Most mi lesz?
- Egyelőre keressünk valami
kiutat innen, aztán megkeressük a többieket.
Muradin
egy sötét lépcsőházban lyukadt ki, ahol olyan koromsötét volt,
hogy elő kellett vennie a lámpáját, hogy ne essen le a lépcsőkön.
Ahogy körbenézett, az irány fel, vagy lefelé is szabad volt.
-
Na szép... És most merre?
Raven
és Shirayuki eközben épp egy nagyobb épület tetején sétáltak
végig.
-
Se egy lépcső, se egy szabad felület. Ahol nincs tető, oda nem
lehet lépni sem...
-
Engem is kezd már bosszantani. Talán jobb lenne...
Ebben
a pillanatban Shirayuki nagyot sikított, és eltűnt Raven mellől.
-
Shirayuki!
-
Semmi bajom... Azt hiszem...
Egy
ponton beszakadt a tető, és Shirayuki bezuhant egy majdnem húsz
méteres lyukba. Raven is utána ereszkedett, és mint kiderült, a
hely, ahova belyukadtak, egy kápolna.
-
Nahát... Meggyónjuk bűneinket?
-
Én buddhista vagyok, nézd el!
Persze a lány nagyon cinkosan
mosolygott erre.
-
Te, neked lenne mit meggyónnod?
Raven
erre elvörösödött, és gyorsan elfordult, hogy csak a válla
fölött vetette oda:
- Kinek nincs?
- Ebben van valami. És most,
merre?
-
Két kijárat is van, úgyhogy mindkettőt
meg kell nézzük. Gyerünk!
Raven
lassan, kissé bizonytalan léptekkel, de megindult a kápolna
bejárata felé. A csapat alaposan szétszóródott, de jól tudták,
az első dolguk, hogy megtalálják egymást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése