Nem játék! 11

XI.

Egy folyton változó kastély

Szétválasztva nem is volt olyan egyszerű, de tekintve, hogy másként nem menekülhettek meg a szorult helyzetből az előcsarnokban, kénytelenek voltak másik utat találni egymáshoz. A legnehezebb dolga Ravennek és Shirayukinak volt, akik teljesen elszakadtak a társaiktól, és most még azt sem tudták biztosan, hol vannak épp.

- Oké, szóval, a hátsó járat zsákutca. A semmibe vezet.

- Jobban mondva, a gyóntató székhez…

- Na igen… kellett neked a gyónást emlegetni.

Raven nem volt az a túl sokat mosolygó típus, de ha Shirayukival volt, önkéntelenül is mosolyra húzódtak az ajkai. A kedves, fiatal lány, aki eddig oly sok kellemes meglepetést okozott neki, és akivel olyan jól megértették egymást, most is vele volt.

- Jó, akkor irány a másik ajtó…

- Remélem, utat találunk végre ki ebből a sötét kápolnából…

- Hát én is.

Ahogy kiléptek a másik kijáraton, a kápolna karzatára jutottak, ahonnan a kórus szokott énekelni, elhaladtak a hatalmas orgona előtt, és újabb válaszút elé kerültek.

- Fel, vagy le?

- Fel.

- Miért is?

- Csak valami azt súgja.

Raven vállat vont, és elindult felfelé a harangtorony felé. Odalentről határozott fémes csörgést lehetett hallani, ami arra utalt, hogy talán helyesen is döntöttek.

Eközben Muradin percek óta azon töprengett, hogy merre induljon. Lefelé hangokat hallott, ami egyértelmű utalás volt arra, hogy érdemes lesz körülnézni arra is, ha nem is biztonságos.

- Egy életem, egy halálom…

Bár egyáltalán nem volt biztató a hangzavar, ami lentről felszűrődött, azért arra indult el. A falakon és sarkokban gubbasztó denevérek világító tekintetei pedig végig követték az útját. Tudta jól, hogy ezek a bőregerek elvileg nem látnak valami jól, de akárhányszor rájuk világított a lámpájával, minden alkalommal kelletlenül mocorogtak.

- Remek…

A terület neve, ahol járt, konkrétan a Külső Fal nevet ismerte. Mindkét irányban szűkös, kopott csigalépcső vezetett, amin csak azért volt könnyebb a járás, mert eleve kisebb cipőben járt mint bárki más.

Arma és Meiya útja az Alkímia laborban nem volt akadály mentes. Meiya minduntalan visszahőkölt, valahányszor egy, korábban már meglepőn könnyen padlóra küldött csontváz hirtelen megmozdult, és újra összeállt, ezzel nem kicsit a frászt hozva mindkettőjükre.

- Futás!

Mikor több volt kettőnél, mindketten elkezdtek iparkodni, mielőtt a feltámadó csontvázak körülvették volna őket.

- Fel a lépcsőn, gyorsan!

A nyikorgó fém lépcsőfokok épp csak kibírták a súlyukat, mielőtt az egész összeroskadt volna. Nagy csörömpölés, hatalmas robaj, és a nagyjából nyolcméteres szerkezet porfelhővé vált.

- Anyám... Ezt épp csak megúsztuk…

- Semmi baj, ez tuti, hogy scriptelt dolog volt?

- És ha nem?

- Most jajgathatnánk, az biztos.

Az út innen egyenes volt, így nem is tévedhettek volna el.

Luala és Arrogantia útja a Márvány Folyosón, ami meglehetősen szűkös volt, nem volt akadálymentes. Időről időre csontvázak, lovagpáncélok, apró, púpos emberszerű, mégis ocsmány kis törpék, és denevérrajok akadtak az útjukba.

- Kezd ez a hely bosszantani…

- Engem sem kevésbé…

Előre haladva végül egy nagyobb terembe jutottak, aminek a padlója a napot és a holdat ábrázolta, jól láthatóan egy jókora csapóajtó, vagy nem valami jól elrejtett rejtekajtó formájában.

- Ez valamiért gyanús nekem…

- Szerinted ki lehet nyitni valahogy?

- Valahogy mindenképpen.

A terem két bejáratánál egy-egy vízköpőhöz hasonlító szobor ült tátott szájjal, amit jobban megvizsgálva egy kis lyuk látszott a nyelvük közepén, amit persze némi gyors vizsgálódás után állapítottak meg.

- Eszerint valami kulcs kell hozzájuk, ami elég kicsi, hogy benyúlj a szájukba vele.

- Hmm…

Az egyébként ellipszis alakú terem egy másik érdekessége az volt, hogy egy hatalmas óra ketyegett még benne. A számlap olyan nagy volt, hogy ember méretű mutatók sem voltak elég nagyok rá, hogy átérjék.

- Minek kellhet ide óra?

- Nem tudom, de jobb, ha megyünk inkább.

Azonban nem jutottak messzire, ugyanis a folyosó, amin eddig haladtak a másik kijáraton túl nem folytatódott, ellenben egy jókora szakadék tátongott, ami annyira széles volt, hogy kár lett volna megpróbálni átevickélni rajta. Visszatértek hát az óra termébe, és ott leültek, bár gondolkodni nem tudtak volna, mert az óra bongó ketyegése olyan volt, mintha a dobhártyájukon doboltak volna.

- Nem lehetne egyszerűen átugrani azt az árkot?

- Én épp át tudnám, de nem tudom, téged át tudnálak-e vinni.

- Hát ez remek… Ez a rohadt óra meg mennyiért nem zakatolna már? Szétrobban tőle a fejem!

A hatalmas óra szerint egy perc múlva volt kettő óra, ami egyezett a rendszer idővel is. Mintha csak Arrogantia felháborodott kiáltásának engedelmeskedne, az óra hirtelen átfordult, és mikor elkongatta a két órát, a két oldalán lévő két női szobor közül a baloldali megmozdult, és lassan, méltóságteljesen elcsúszott a helyéről, felfedve egy titkos járatot.

- S lőn világosság.

- Akkor indulás!

Raven és Shirayuki útja nem volt akadály mentes felfelé a harangtorony irányába. Több helyen csontvázak, repülő, törpe démonszerűségek, denevér rajok, leszakadó lépcsők akadályozták az előre jutásukat. A toronyba felvezető fa lépcsők igen bizonytalanul nyikorogtak, nehézkesen viselték el még az amúgy nagyon könnyű szerelésben járó páros súlyát is.

- Nagyon nem lát minket szívesen ez a hely.

- Arma is megmondta, ez Dracula kastélya. Az ilyen helyek nem a vendégszeretetükről híresek.

- Azért lehetne valami nyugodtabb része is.

Shirayuki kicsit agonizálva nézett fel és nagyot sóhajtva jegyezte meg:

- Mintha nem akarna véget érni ez a lépcső… hol van már a teteje?

- Nem tudom, de már a harangoknál vagyunk. Annyira nem lehet messze.

Még így is egy bő fél óra kutyagolás kellett, mire felmásztak a torony legtetejére, ami nem kis meglepetésükre zsákutca volt.

- Remek… és most?

- Visszafordulunk. Láttam egy ajtónyílást menet közben.

- Remek… de előbb álljunk meg egy kicsit! Kivagyok, mint a kutya.

Letelepedtek hát egymás mellé egy kő padkára. Nem kellett sok, és mindketten a gondolataikba merülve bámulták a kis oltárszerűséget maguk előtt, amin valami lombik állt, benne valami fura, bizarr színű folyadékkal.

- Szerinted mi lehet benne?

- Tudja a jó ég... Nyilván valami varázsital. Ha Meiya itt lenne, biztos meg tudná mondani.

- Aha…

Shirayuki szinte Ravennek dőlt, aki csak szelíden mosolyogva tűrte. Ők ketten társak voltak minden jóban, és rosszban is, amióta ez a csapat összeverődött. Olyanok voltak, mint Arma és Meiya, csak ők nem a többiek lelki világában vájkáltak, hisz megvolt a maguk baja is.

- Raven…

- Hmm?

- Mondd, te örülsz, hogy ebben a jatékban így szórakozhatunk?

- Hát…

Raven egy kis töprengés után vállat vont.

- Valójában van egy jó része is, elvégre itt lényegében azt csinálunk, amit álmainkban sem nagyon mernénk.

- Ja… Ha Armán múlna, minden szörnynek fejjel előre neki rontanánk.

- Az ő helyében melyikünk nem lenne ilyen bevállalós? Neki is az a célja, mint szerintem bárki másnak, kijátszani a játékot, és hazanenni.

- Neked is?

- Persze, miért ne? Te talán nem így vagy vele?

- Hát…

Shirayuki Raven kezét kereste, aki jól tudta, ez nála annak a jele, hogy valami nehezet akar tudatni vele.

- Mi a baj?

- Van valami, amit most csak neked fogok elmondani.

- Akkor halljuk! Tudod, hogy rám számíthatsz, ha olyan a titok.

- Tudom…

Mikor végre megfoghatta a fiú kezét, Shirayuki kicsi szégyellősen, alig hallhatóan suttogta:

- Süket vagyok.

Raven erre ugyancsak kimeresztette a szemét, de némi hallgatás után nyugodtan szólalt meg.

- Úgy érted, hogy rosszul hallasz, vagy…

- Teljesen süket. Egy velem született betegség miatt tíz éves koromra teljesen elnémult körülöttem a világ.

- Te jó ég… saj..

- Ne sajnáld! Csak ezt az egyet ne! Ezért sem mondom el soha, senkinek, hogy ne sajnáljanak.

- Bocs… csak nehezen fér a fejembe… tényleg semmit nem hallasz?

- Nem, csak a speciális halló készülékem segített visszaadni a hallásomat.

Kicsit szomorkásan hullott le a lány válla, és egészen odabújt Ravenhez.

- De néha fáj. Tudod, a fejembe telepítettek egy ilyen izét, ami a segít a hangokat továbbítani, de sokszor fáj is, ha nagyon sokáig használom.

- Tehát kikapcsolható?

- Aha, ki tudom kapcsolni, ha akarom, de csak éjszakára szoktam, hogy nyugodtan tudjak aludni. Olyankor anyukám ébreszt reggel.

Mindketten hallgattak egy darabig, mielőtt a lány újra megszólalt volna.

- Már nem is lenne olyan csábító a magamfajtával barátkozni, igaz?

- Ne butáskodj!

Raven finoman megcirógatta Shirayuki arcát, aki erre fülig pirult.

- Azt hiszem, én vonzom a különleges embereket.

- Hogyhogy?

- Tudod, van egy barátom, aki hasonló érdeklődésű mint én, csak ő inkább a scifiben érzi magát otthon…

- Aha…

- Ha bármilyen okból van valami gondunk, vagy csak inspirációt keresünk, kitárgyalunk valamit, ami mindkettőnket érdekel, vagy olvassuk egymás írásait, meg ilyenek.

- Akkor nagyon jó lehet abban, amit csinál, ha így elvagytok.

- Hát… az biztos, hogy sokszor támadnak fura, mégis érdekes ötletei, amivel csak nekem ad aztán újakat… sokszor azon kapom magam, hogy mond valami hülyeséget az egyik aktuális írásomhoz, én meg reflexből bele is foglalom utána.

- Te jó ég…

- Fura, igaz? De közben, ő az idősebb, így mondhatni a régi iskolát képviseli. Én inkább az egyszerűségre megyek rá, több párbeszéddel mesélek, ő meg…

- Hadd találjam ki. Túl bőnyálra ereszti?

- Igen… de nagyon vizuálisan teszi. Nem nehéz magad elé képzelni. Na meg azok a szófordulatok, amiket használ, néha csak nézek…

Egy ideig még így elbeszélgettek, és Shirayuki végre újra mosolyogni tudott. Raven gyógyírként hatorr minden gondjára és bajára, és ez most sem volt másként. Bár annyira nem volt látványos, mint Arma és Meiya, ők ketten is elválaszthatatlan páros lettek.

- Mennünk kellene, nem?

- De… A többiek biztos keresnek már minket.

Mielőtt elhagyták volna a kis padlásszerűséget, azért még magukhoz vették a lombikot az emelvényről, majd leereszkedtek a hatalmas, tonnás súlyú harangok között oda, ahol az ajtónyílást látták, és egy szűk folyosóra jutottak, ahol pár csontváz állt őrt csupán.

- Nos, lehetne rosszabb is…

- Csapjunk szét köztük, és haladjunk!

Ezzel különösebb teketóriázás nélkül meglódultak előre, előre szegett fegyverekkel.

Arma és Meiya útja felfelé szédítő magasságokba vezetett, amit tetézett az a bizonytalan érzés, hogy a falakat borító márvány repedésein keresztül valaki figyeli őket. Ijesztően nagy volt a csend, és csak a falakon fel-le mászkáló öles pókok matatását lehetett hallani néha. Szerencsére ezek a szörnypókok nem mertek előjönni az árnyak közül.

- Van egy olyan érzésem, hogy közeledünk valami mini boss felé. Olyankor szokott ilyen nagy nyugalom lenni.

- Akkor jobb, ha minél előbb túlesünk rajta. Elegem van ebből a helyből.

Valóban idegborzoló volt a csend, amibe időnként csapott bele egy halálfejes pók, ahogy iszkolt a falon, vagy épp be a repedések egyikén. Egy valami minden helyiségben közös volt, az, hogy mindegy merre mentek, minden út felfelé vezetett.

- Ez lesz az?

- Ennek kell lennie.

Egy kékes fényben úszó ajtó előtt találták magukat, amit csak be kellett lökniük, és egy tágas teremben találták magukat. Arányaiban félhomály volt, és valamivel beljebb két alak állt, mintha várnának valamire. Az egyik meggörnyedt háttal, szinte térdelt, a másik valami hosszú, talán dárdára támaszkodott mellette.

- Slogra és Gaibon... Symphony of the night, jól gondoltam.

- Vagyis...

Erre a két alak elrikoltotta magát, és felgyulladtak a lámpák, amik végre bevilágították a termet. Az egyik egy szárnyas démon volt, a pofája tele agyarakkal, villogó vérben forgó szemei villámgyorsan pásztáztak végig a termen, és mikor meglátta Armát és Meiyát, dühös, gurgulázó, sivító hangot hallatva emelkedett a levegőbe. A másik egy hórihorgas, csontsovány emberre hasonlított volna, ha nincs nagy, órmótlan, vaskos csőrben végződő feje. Egész vékony, idétlenül hosszú karjai a földet súrolták volna, ha nem egy vele megegyező hosszúságú dárdára támaszkodik.

- Juj de rondák...

- És nem épp gyengék, még ha úgy is tűnik. Slogra még hagyján, de Gaibon tüzet is tud okádni.

- Akkor szétválunk?

- Jobb lesz.

Eközben Arrogantia és Luala kissé megzavarodva bolyongtak egy szinte labirintusszerű területen, ami az Olrox Lakosztálya nevet viselte.

- Akárhogy is kerültünk ide, nem áldom az építész keze munkáját, az tuti.

- Egyet értek...

Már jó ideje bolyongtak a tükrökkel és optikai csalódásokat keltő elrendezéssel nehezített útvesztőben, és mindegy merre indultak, mindig zsákutcába futottak.

- Na és most?

- Kell lennie kiútnak... Próbálj rejtekajtót keresni!

Tapogathatták a falakat, nem sok foganatja volt, és kezdtek már pánikba is esni. Luala próbálta oldani kicsit a feszültséget azzal, hogy be nem állt a szája.

- Szerinted ki lehet ez az Olrox, akinek egy labirintus az otthona?

- Fogalmam sincs... De ezt a kastélyt elnézve, nem lehet egy épelméjű fickó.

Az egyik kő végre engedett, és egy ajtó nyílt meg, de nem kis meglepetésükre egy szabályos fej nélküli lovas csattogott elő az ajtón túlról.

- E-Ez lenne Olrox?

- Ez egy Dulahan! Futás!

Arrogantia érezhetően otthonos volt az ilyen szörnyek ügyében, mert amint megmozdultak, azonnal rájuk rontott a szörny is.

- Ha ez a miniboss, amivel meg kell küzdenünk, én inkább kihagyom...

- Ne csak siránkozz, hanem mozogj!

Raven és Shirayuki eközben már egy teljesen más részébe jutott a kápolna fölötti tornyoknak. Raven jól emlékezett, hogy a második legmagasabb része a kastélynak épp egy hatalmas óratorony. Most is a mérhetetlen nagy óraszerkezetben sétáltak végig, aminek ember nagyságú, vagy még annál is nagyobb fogaskerekei, rugói, ingái, ellensúlyai méltóságteljes lassúsággal tették a dolgukat. Egy sor fogaskerék épp úgy rendeződött össze, hogy kis ügyességgel lépcsőként is lehetett használni.

- Milyen kellemes... Bár inkább lift lenne, vagy valami..

- Ne is mondd...

Ravennek már hatszor elege volt a kutyagolásból, de valahogy meg kellett találják a többieket. Ahogy lassan másztak felfelé a torony tetejére, az óramű teljesen elnémulni tűnt, és ahogy egy hatalmas, álló fogaskerékre léptek, csupán zavaró fehér zajjá szürkült. Innen azonban se előre, se hátra, nem volt tovább út.

- Remek... És most?

- Cssssh...

- Mi az?

- Te nem hallod?

Teljes csend támadt, és mintha már Raven is ki tudott volna venni valamit, talán szárnyak csapkodását.

- Mi lehet..

Shirayukinak ideje sem volt befejezni a kérdést, a fal hirtelen berobbant, és egy Griff, egy azok közül a lények közül amiket messziről láttak a tornyok körül körözni, landolt épp előttük.

- Nos... Ez megválaszolja a nap nagy kérdését.

- És mo...

- Vigyázz!

Raven épp időben rántotta félre társnőjét egy lángcsóva elől.

- Ennek fele se tréfa...

- Miniboss lesz, váljunk szét, hátha meg tudjuk zavarni!

Arma dolga valamivel egyszerűbb volt, mivel ellenfele röpképtelen lévén, így csak hárítania kellett a döféseit, amik majdnem minden alkalommal célt tévesztettek, de ha találtak is, akkor sem okoztak nagy károkat.

- Dynamo!

Ellenben Meiyának minden trükkjét latba kellett vetnie, hogy a repülő Gaibont sakkban tudja tartani. Volt olyan is, mikor Gaibon felkapta a földről Slográt, és egy darabjg röpködött vele, mielőtt ledobta, mint valami bombát, és ahogy földet ért, kisebb lökéshullámokat keltett, egyben kibillentve a lányt az egyensúlyából.

- Előbb Slográt kell leszedni, utána Gaibon is egyszerűbb lesz.

- Honnan veszed?

- Bízz bennem, csak nyolcszor játszottam ki ezt a játékot.

Egy biccentéssel jelzett Meiyának, mire az az épp földet érő démon dárdáját vette célba egy villámmal, ami célt ért, mert azonnal megbénította.

- Most én jövök! Dragon's Rage!

Egy ismerős támadás, és Slogra amúgy is csekély, 12000 életereje a semmibe veszett.

- Jön a második hullám! Hasra!

Gaibon leereszkedett a földre, eddig acélkék bőre vérvörös színt öltött, és hirtelen irgalmatlan infernót eresztett szabadjára, ami megpörkölte még Armát is, mikor lerántotta Meiyát a földre.

- Erről nem volt szó. Erről miért nem szóltál?

- Azért, mert az eredetije egy 2D-s játék, én meg nem gondoltam, hogy ilyen szinten felturbózzák ezt a támadását.

Mire ezt végigbeszélték, a terem lángokba borult körülöttük. Gaibon rikoltott egy hátborzongatót, majd a levegőbe emelkedett, és ott folytatta, amit addig csinált.

- Na és most?

- A legdurvább része megvolt, most már csak le kell szednünk. Van jég varázslatod?

- Van, de már rég nem fejlesztettem.

- Sebaj, majd belesegítek. Kombináljunk!

Meiya bólintott, és felvették a szokásos formációjukat, attól függetlenül, hogy a többiek hiányoztak. Meiya Blizzard skilkje ugyan még 19. Szinten lett utoljára fejlesztve, bízhatott Arma ítélőképességében.

- Nyomás!

- Blizzard!

Hatalmas szélvihar támadt, ami felkavarta a lángokat, egyre elvishetetlenebbé téve a forróságot, majd ez hirtelen hűlni kezdett, míg egy szabályos hófúvás nem kezdett kavarogni körbe a teremben.

- Most!

Meiya ekkor szabadjára engedte a dermesztő forgószelet, ami szabályosan megdermesztette a tüzet is maga körül, majd Arma is szabadon eresztette a sárkányát, miközben a kard pengéjével belehasított a forgószélbe.

- Kombó Skill...

- Dragon Blizzard!

Arma képes volt irányítani, merre halad a sárkány, így Gaibon menekülhetett, nem volt hová. Pillanatokon belül csontig fagyott, majd a démon formájú jégszobor a földre zuhant, és millió darabra tört.

- Hű... 54000 Kritikus sebzés...

- Hát, ilyen az ha összefogunk.

Ekkor egy kis rejtett felvonó ereszkedett le eléjük, rajta egy tálca, azon két üvegcse, amiben szivárvány színű, és egy vörös-kék, sűrű folyadék örvénylett.

- Ezek mik?

- Hp és Mana növelők. Azt nem tudom, hogy véglegesen-e, de megnövelik midkettő maximumát.

- És kié legyenek?

- Ez meg mi?

Arma leemelte a kis üvegeket a tálcáról, és a mana növelőt a lány elé tartotta.

- Megosztozunk.

Ezzel ki is itták, és gyorsan meg is jött a hatása. Meiya Mana csíkja majdnem duplájára nőtt, hasonlóan Arma életcsíkjához.

- És most? Innen csak vissza tudunk menni.

Mintha csak arra várna, Meiya kérdésére a padlón kirajzolódó pentagramm elkezdett kékesen vilagítani, és egy térkapu nyílt meg a lábuk alatt, ők pedig nagyot kiáltva zuhantak át rajta.

- Futás!

- Már nem bírom tovább...

Arrogantia és Luala hiába is menekültek, nem találták kiutat a tükrökkel alaposan teleaggatott útvesztőben.

- Elegem volt... Most lekapom a tíz körméről.

Luala sarkon fordult, és a következő pillanatban már emeletes méretű medveként kelt birokra a fejét a baljában hordó, páncélos lovaggal, aminek volt ugyan fegyvere, egy hatalmas kard, de inkább őket kergette.

- Ez is jó kis ötlet...

Ellenben Luala láthatóan sokkal erősebb volt medveként, és jópárszor odaverte a tükrökhöz, majd a földhöz teremtette párszor, ami egyértelműen hatásos volt, egészen, amíg le nem ment a szörny fél élete.

- Luala, vigyázz!

A levágott fej szemei zölden felvillantak, és kitátotta a száját, szabadon engedve egy zöldes színű felhőt. Luala épp a kellős közepén állt, így szinte azonnal fuldokolni kezdett, majd lassan elkezdett hátrálni, majd mikor Arrogantia mellé ért, újra emberré változott, és a vállára borult.

- Mi van veled!?

- Mérges... Gáz...

Luala életcsíkja zöldről lilára váltott, ami a mérgezés egyértelmű jele volt.

- Gyere, húzzunk innen!

Átvetette a fuldokló Luala karját a vállán, és elindult, amennyire lehet, sietve, de haszna nem sok volt, a Dulahan pillanatokon belül utolérte őket, de egy fénybomba, és visszahőkölésre késztette támadójukat. Ezt használta ki, és amennyire csak tudott, igyekezett eltűnni szem elől, de hiába, a következő sarkon túl zsákutca várta.

- Ez hiányzott még...

Nem volt kiút ebből a helyzetből, így kénytelen volt szembenézni a majd négyméteres monstrummal.

- Gondolkodj, Cristina... Valahogy csak ki lehet mászni ebből...

Ahogy körbesandított, a falakon a tükrök itt teljesen mások voltak, görbék, homorúak, amik máshogy törték meg a fényt, a padló borítva egy csomó betört tükör szilánkjaival, ami adott is neki egy ötletet.

- Remélem működni fog...

Eldobta a pálcáját, kinyújtotta a kezeit előre, és egyre hangosabban kezdett latinul kántálni valamit, miközben egy apró láng gyúlt a kezei között, ami lassan elkezdett duzzadni míg már akkora volt, mint majdnem ő maga, ragyogott, és iszonyú hőt sugárzott magából.

- Nesze neked! Sunshine Storm!

A fényesen ragyogó gömb robbanásszerű hatás kíséretében elkezdett sugarakat okádni magából, amik a görbe tükrökről felerősödve verődve vissza, az üvegszilánkokon gellert kapva, valósággal elnyelte a hatalmas szellemet, ami iszonyú, fülsértő üvöltés közben gyakorlatilag ropogósra sült. Mikor aztán a fényár elült, a feketére égett maradványok szép lassan hamuvá hullottak szét.

- Na ez... Volt az igazi fényjáték...

Egy kis asztalkán meg is érkezett a jutalmuk a két üvegcse formájában. Arrogantia teljesen kifogyott a manából, minek utána az első és eddig egyetlen támadó mágiája az összes manáját elemésztette cserébe a hatékonyságáért. Végigmotozta Lualát, hogy nem sérült -e meg valahol még a mérgezésen kívül, majd mikor a mellkasánál járt, azért megcsóválta a fejét.

- Tudtam én, hogy lány.

Igen, valami határozottan volt ott, amit a bő köpönyeg jól eltakart. Fogta az életnövelőt, feltámogatta félig ülő helyzetbe, és amennyit csak tudott, mind megitatta vele.

- Nngh...

Luala köhögött, és végre teljesen magához tért. A maradékot már maga itta ki, míg Arrogantia megelégedett a mana növelővel.

- Egyben vagy?

- Persze... Kösz...

- Ez alap... Na és most...

Parancsszóra működik, vagy sem, egy kis kapu, vagy még inkább egy rés nyílt meg épp előttük a levegőben.

- Nos, a kijárat legalább megvan.

- Szerinted csak ez van?

- Nagyon úgy fest. Az ajtó, amin bejöttünk ide, csupán befelé engedett, utána eltűnt, mi meg észre sem vettük, de az útvesztő rubik kocka módjára forgott, csavarodott körülöttunk.

- Ez megmagyarázza, miért nem találtunk kiutat.

Arrogantia csak vizslatta Lualát kíváncsi szemekkel.

- Mi van?

- Abbahagyhatod a fiús hang erőltetését, tudom, hogy lány vagy.

Luala erre megcsóválta a fejét, és valamivel finomabb, bár így kicsit mélyebb hangon folytatta:

- Tustam, hogy mégis simán fiú karakter kellett volna.

- Crossplayer, igaz?

- Na igen... Mikor buktam le?

- Nálam már régen, de nem csak nálam.

Ennyiben is maradtak végül, és átléptek a portálon.

- Hogy bánjunk el ezzel az izével, ha nem is látjuk?

- Koncentrálj!

Raven majdnem azt mondta, használja a fülét, de annál azért tapintatosabb volt, semhogy egy a valóságban nem halló embert így megbántson. A griff az elején inkább a levegőből csapott le rájuk, majd vissza felszállt. Mivel elég gyenge volt a megvilágítás, nem tudták megállapítani, honnan várják.

- Lehet, hogy valahol a plafonon lapul, azért nem lehet hallani a szárnysuhogását.

- Akkor mit csináljunk? Vaktában nem lövöldözhetünk.

- Tudom...

Raven nem szerette bevallani, de néha örült is annak a népes társaságnak, akik körülvették.

- Van egy ötletem.

- Halljuk!

- Lőjj fel egy lángoló nyilat, az csak segít valamit.

- Egy próbát megér.

Shirayuki eltette az egyszerű nyilát a tegezbe, és halkan suttogott pár latin szót, amire az ujjai között egy energianyíl kezdett materializálódni, majd mikor a húrra illesztette, hirtelen lángra lobbant. Felfelé fordította az íját, amennyire csak tudta felajzotta, és kilőtte a kérdéses lövedéket. A turpisságra így derült fény: a plafonból hosszú, tüskeszerű szerkezeti elemek lógtak alá a tetőszerkezetből.

- Ott van!

Egy méretes árnyék mozdult meg a tüskék között, majd mikor a láng által keltett fény rávetült, rikoltott egy nagyot, és szárnyra kapott, egyenesen Shirayuki felé indult meg zuhanórepülésben.

- Poisoned Blade!

Raven emeletes ugrással termett majdnem egy időben a plafon és a lány között félúton, egy jól irányzott suhintással mély sebet ejtett a tőreivel a szörnyeteg mellső jobb lábán ezzel elvéve a kedvét a támadástól, de arra nem számított, hogy amannak van annyi lendülete, hogy a levegőben megperdülve a másik mancsával odacsapjon neki egyet.

- Ugh...

Raven nagyot nyekkenve landolt, de fel tudott tápászkodni. A durva landolás ellenére nem szenvedett el komoly sérülést, ellenben sikerült fájó, és maradandó élet veszteséget okozó sebet okoznia. A griff megint felszállt, de már nem tért vissza az árnyak közé, hanem tett pár kört, és hirtelen lecsapott Shirayukira, akinek épp volt elég ideje kitérni, de ezután még meglepőbb dolog történt: a griff kitátotta nagy horgas csőrét, és nem tüzet, hanem szabályosan villámokat köpött.

- El onnan!

Raven épp idejében rántotta el a lányt az útból, és egy jól irányzott dobással épp sikerült a fél szemére megvakítania a szörnyet. Emez dühösen felüvöltött, és most a földön indult meg feléjük, hogy egészben nyelje el őket, és egy idő után sarokba szorította őket mivel csak hátrálni mertek, hogy nehogy kellemetlen meglepetésben legyen részük.

- Tűz!

- Fagy!

A nyilak már szálltak is, de a dühödt fenevad, mintha meg sem érezte volna, egyszerűen ment tovább, vérző jobb szemgödörrel, amiből kiállt a tőr hegye.

- Ez... Így gáz...

Ekkor azonban meglepő dolog történt, ugyanis egy durranásra emlékeztető hang, és a bestia hirtelen megállt, miközben a testét átjáró elektromosság rángatta.

- Muradin?

Igen, a higgadt ír törpe egy nagyszerűen irányzott lövéssel épp időben kapta el a lényt a gyenge pontján.

- A Szárnyai a gyenge potjai! Szedjétek le róla, a többit bízzátok rám!

Raven és Shirayuki egymásra néztek, és szavak nélkül is tudták, mit kell tenniük. Shirayukinak volt kötele, Raven ügyesen vetett lasszót, így egy hurok a végére, és már mehetett is a próbálkozás. A szárnyát ugyan nem célozhatta meg, de a csőrét sikerült megcsáklyáznia, és mikor az rántott egyet a fején, a hátán találta magát, előre mászott a fejére, és kirántotta a szeméből a tőrt, majd ügyesen ellavírozott a hatalmas mancs elől, a tőre megvillant, és lesújtott a bal szárnyára.

- Moon Crescent!

Shirayuki szája is tátva maradt, miközben Ravent figyelte, aki most először mutatta meg a teljes Tolvaj képesség fa pár látványos elemét. A jobb szárny a földre hullott, a bestia felüvöltött, és eszeveszett futásnak eredt. Raven, mintha élvezné, szabályos rodeó módjára lovagolta meg, és mikor felágaskodott a hátsó lábaira, lecsapta a másik végtagot is, ezzel gyakorlatilag megpecsételve a sorsát. Muradin megadta a kegyelem döfést, ami véget vetett ennek a bosszantóan nehéz minibossnak.

- Fuh... Nem irigylem Armát, mikor kitankol egy ilyet...

- Az biztos...

Raven nagyot fújt, de hálás is volt a két segítőjének. A jutalmuk, két életnövelő hamar meg is érkezett, valamint volt már egy náluk.

- Már sejtem, mire valók ezek. Megisszuk, és kapunk valami bónuszt érte.

Shirayuki okos megállapítása rögtön világot gyújtott a két társa fejében, koccintottak hát, és hamar ki is itták a fura színű, takony állagú, és állott ásványvíz ízű löttyöt, ami rémes fintort csalt az arcukra, de legalább visszatöltötte, és meg is növelte az életcsíkjukat.

- Na és, hogy kerültél ide? Hol vannak a többiek?

- Elszakadtunk egymástól, és egy nagyobb kerülővel lyukadtam ki itt.

Muradin az ide felvezető lépcsőbe rendeződő fogaskerekekkel szemben egy rejtekajtóra mutatott, ami egyben megmagyarázta az idekerülését.

- Elmés...

- Azt is észrevettem, hogy a tornyok, amikbe a kastély rendeződik, folyamatosan mozognak. Valami fogaskerekű szerkezet mozgatja.

- Talán az óramű maga…

Ebben a pillanatban nyílt két portál, és az egyiken szabályosan átzuhant Arma és Meiya, a másikon Arrogantia és Luala sétáltak át. Arma hamar feltápászkodott, hogy ne essen csorba a büszkeségén.

- Na végre, hogy megjöttetek! Hol jártatok eddig?

- Hát… Itt is, meg ott is…

- Minibossoztunk kicsit.

Végre együtt volt a csapat, és Arma megnyugodva tapasztalta, hogy még mindig egy darabban van mindenki. A megnőtt Élet és Manacsíkok jelezték, hogy mind túlestek egy Minibosson, és sikeresen.

- Na és most?

- Elvileg… Main boss.

Raven és Arma összenézett alaposan, és kb. ugyanaz a gondolat fogalmazódott meg a fejükben, mikor egy újabb, ezúttal egy viola színű portál nyílt meg épp előttük.

- Valahogy ominózus érzésem van ezzel kapcsolatban.

- Nos… Egyszer úgyis át kell essünk ezen.

Nem volt más hátra, csak előre, így áthaladtak a portálon, és egy árkádos oszlopcsarnokban találták magukat, aminek az ablakain keresztül a szédítő mélységet látták csak.

- És most vagyunk a…

- A Trónterem előtti folyosón.

Arma nagyon tudta ezt, de nem számított rá, hogy Arrogantia is mondja vele egyszerre.

- Tehát te is ismered?

- Viccelsz? Vagy hatszor játszottam ki a legjobb játékokat.

- Akkor mondod te?

- Aha…

Arrogantia megköszörülte a torkát, és némi hatásszünet után kezdett bele.

- Amennyire láttam eddig, ez a Symphony of the Night kastélya, ami azt jelentené, hogy vagy Dracula vár ránk, vagy Richter Belmont…

- A kicsoda?

- A vámpírvadász família a Castlevania, vagy Shirayuki kedvéért az Akumajou játékokból.

- Nekem ez kínai, már bocs…

Shirayuki persze a többieknek nem mondta el, pontosan miért is, Raven meg tapintatosan hallgatott.

- Szóval, várhatóan még vár itt ránk egy mini boss, de ez erősebb lesz a többinél.

- Akkor ezzel kezdd, az ég szerelmére…

Arma nem is várt tovább, elindult előre, a többiekkel a nyomában. Ahogy beléptek a tényleges trónterembe, egy hatalmas, koponyákkal és arannyal bőven díszített trónon ült valóban valaki, aki ellenben elég emberinek tűnt. Ahogy megérkeztek a terem közepére, felemelkedett a helyéről. Majdnem térdig érő kék szárnyas kabátot viselt, a lábain bőrcsizmát, az oldalán pedig láncba belefont ostor lógott.

- Már vártalak. Hatalmad bár nagy, előbb rajtam kell átjutnod, hogy elérhesd a Sötét Nagyurat.

Arma meglepve lépett előre, mert az egyelőre ismeretlen alak hangja nagyon ismerősnek tűnt. A többiek nem kis meglepetésére Arma válaszolt neki.

- Szóval tényleg Dracula szolgája vagy? Miért álltál a szolgálatába? Mi vitt rá, hogy ősellenséged pártjára állj?

Emez csak teátrálisan megvonta a vállát.

- De hisz tudod te jól. Dracula Gróf mindössze egyszer támad fel minden száz évben, akkor egy Belmont megküzd vele, és utána a legendák közé vész. De ha valaki feltámasztaná, a csata addig folytatódna, amíg a világ áll.

- Te teljesen megőrültél… Nem, valaki bábként rángat a háttérből, és én azért vagyok itt, hogy megfékezzelek, mielőtt még véghez vinnéd az őrült tervedet!

Nem kis meglepődés ült mindannyiuk arcán, Arrogantiát kivéve persze, Arma ugyanis konkrétan egy átvezető szövegét mondta vissza, és ahogy a másik alak az árnyak közül elősétált a kör közepére, kiderült, hogy nem más, mint:

- Laux...