Nem játék 13.

Újabb fordulatok

Muradin élete legförtelmesebb nyári élményét volt kénytelen újra átélni, amit tetézett az, ahogy a gúnyos röhögés velőig ható hangjai egyre hangosodtak. Lassan összekuporodott, és próbálta túlordítani a tömeget.

- Mondjátok, ti teljesen megvesztetek!?

Ekkor egy egészen vékonyka hang hasított élesen a zenebonába, és ahogy felnézett egy jó ha tíz éves kislányt látott, aki hősiesen közé, és a kínzói közé állt, miközben egy nagyobb törülközőt dobott neki, hogy legyen mivel eltakarja magát.

- Ti komolyan ennyire hülyék vagytok, vagy csak megjátsszátok? Miért kellett ezt csinálni?!

- Mit avatkozol bele, törpicúr. Ez a nagyok játszótere!

Az egyik főkolompos megpaskolta a kis jövevény fejét, de emez félrelökte a kezét, és úgy sípcsonton rúgta, hogy csak üvölteni tudott.

- Adjátok vissza a cuccait, most!

Szó szót követett, és pillanatokon belül kisebb birkózás alakult ki a főkolompos, és az apró lányka között, aminek aztán az lett a vége, hogy a nagy mamlasz bevert orral, karmolás nyomokkal és harapásokkal oldalgott el.

- És ti is! Remélem nem akartok ti is egy falatot!

Bár ő maga sem úszta meg szárazon, mégis rettenthetetlenül nézett szembe bárkivel. A csürhe hangja azonnal elhalt, és miután a dolgait visszakapta, Muradin kezelhette a megmentője sebeit.

- Tudod, ez nagy felelőtlenség volt tőled.

- Azt akkor sem hagyhattam szó nélkül, hogy bántsanak.

- Ugyan már, hisz ehhez már hozzászoktam.

- De ne szokj hozzá! Ezt nem lenne szabad eltűrnöd.

Jó ha volt 140 centi, erős kifejezéssel élve is csöppet gyengécske alkatú, bozontos sötétbarna haj, villogó, élénk kék szemek, és akárhogy kapott is, kaján vigyorral tűrte, hogy ápolják a bekapott harci sebeit.

- Egyáltalán miért kellett beleavatkoznod? Nem rád tartozott.

- Nézd, lehet, hogy te vagy az idősebb, de szerintem nekem van kicsit több eszem.

- Nem nagy egy kicsit az arcod, kislány?

- Jeanne vagyok, csak úgy mellesleg.

Jeanne, ahogy nevezte magát, jól láthatóan elég nagy bajkeverő lehetett, ugyanis nemcsak most szerzett sérülések nyomainak egész sora borította mindenhol.

- Te... Mindenkivel összeverekszel?

- Még szép. Aki nem tetszik, annak beverem a buciját. Ez így van rendjén.

- Ne csináld már! Egyszer valaki istenesen meg fog agyalni.

- Még mindig inkább veretem meg magam, mintsem hogy birka módjára hagyjam magam megalázni.

Akárhogy is, mégis volt valami abban, amit mondott, és még Muradin maga is elszégyellte magát. Sokáig beszélgettek, és csak mikor el kellett volna indulnia, jutott még a kis jövevénynek eszébe.

- Te már tudod az én nevem, de te ki vagy?

- Ja, hogy én? Bryan... Bryan O'Hara.

- Nos... Akkor még találkozunk, Bryan O'Hara.

Ezzel sarkon fordult, és már ott sem volt. Évek teltek el azóta, és Bryan és Jeanne nem találkoztak újra, holott a majd hét évvel idősebb fiú nagy leckét tanult a pöttöm lánytól, és komolyan megváltozott később.

O~~~~~O~~~~~O

Mikor lassanként magához tért végre, Muradin két apró, nagyon finom tapintású kéz gyengéd simogatását érezte az arcán. Zavarodottan nézett körül, és nem kis meglepetésére Arrogantiát pilantotta meg, aki ijedtében ugrott egyet, mikor megmozdult.

- Mi... Hol vagyunk?

- Egy rejtett kamrában...

Arrogantia arcát jókora pír borította be, ami persze érthető volt. Ha nem is szívlelhette túlságosan, akkor is aggódott még a nagyszájú Muradinért is. Ahogy emez körülnézett, némi nyugtalansággal tapasztalta, hogy Raven még mindig ájultan fekszik nem messze tőle, és láthatóan nem kellemes rémképeket lát álmában.

O~~~~~O~~~~~O

Lángok, perzselő, mindent elemésztő lángok. Raven legbelül mindig is félt valamiért a tűztől, de ez a látomás még tetézte is. A könyv lapjai, amik között eddig rostokolt, szép lassan elszenesedtek, és ő csak állt tehetetlenül az egyre szűkülő kör közepén.

- Hát persze... Ez csak a valóságot tükrözi, igaz?

Ezt motyogta halkan maga elé, miközben mindenbe beletörődve letelepedett.

- Pontosan ezt akartam tenni életem egy pontján... Fogni, és mindent eldobni magamtól. Mi értelme volt egyáltalán bárminek is? A sok kudarc, a létbizonytalanság, a kétségek...

Ahogy a kör egyre szűkült, tehetetlenül megcsóválta a fejét, és már valamivel hangosabban szólt ki a semminek, ami a lángnyelveken túl tátongott.

- Talán jobb is, nem igaz? Ha így kell lennie, hát legyen is... Itt a vége a dalnak...

A térdére hajtott fejjel várta, hogy a kör végleg összezáruljon körülötte, de meglepő dolog történt. A vörösen izzó lángok sercegése és zúgása hirtelen elnémult, és egy lágy, kékes fény vette át a helyét. Mikor Raven kinyitotta a szemét, egy számára ismerős helyen találta magát.

- Ez nem...

A szobájában állt, a különféle poszterek, díszek, és a berendezés alapján nagyjából három évvel korábban. Pontosan emlékezett arra is, mikor volt ez. Az asztalon egy összehajtott levél, a még bekapcsolva hagyott monitor képén az akkor utolsónak szánt blog bejegyzése, miszerint mindennek véget vet, megszabadítja a világot a saját nyomorúságos létezésétől, és pár szívfacsaró költői sor, olyasmi, amivel előtte sosem próbálkozott még. Már épp le is állította volna a számítógépet, öreg barátját, ami annyi évig hűen szolgálta, még ha sokadik örököse is volt, és a már előkészített kötéllel el akart indulni, hogy teljesítse keserves tervét, mikor váratlan dolog történt: egy komment érkezett a búcsúbejegyzésre.

- Erre... Emlékszem.

A komment angolul íródott, és nem is fogta vissza magát a szerzője.

"Mondd, te teljesen megvesztél?! Miért csinálnál ekkora hülyeséget? Ennyire hülye vagy, hogy csak így eldobnád az életedet?"

Egy bizonyos Jeanne D. Írta ezt, de Raven nem is akart törődni vele, csak kisétálni az ajtón, de nem volt vége:

"Mondd, egy hozzád hasonló zseni miért akarná ezt tenni magával? Tudod, lehet hihetetlen, de én örömmel olvasom az írásaidat minden egyes alkalommal."

Raven szeme ekkor nyílt igazán nagyra, és hitetlenkedve telepedett le, hogy válaszoljon. Pillanatokon belül jött is az újabb, most már sokkal higgadtabb komment.

"Persze. Egy barátom követi a blogodat, és még angolra is fordítja a kedvemért az összes posztodat. Talán ismerős lehet az Akira név."

Raven ekkor döbbent meg isten igazán, hiszen az Akira név épp azt a barátját takarta, akivel kölcsönösen olvasták egymás szerzeményeit, és akiről mindig tudta jól, hogy menyire kritikusan szemlél mindent, és mennyire őszintén, sőt, néha durván meg is mondta a véleményét sok mindenről. Ő volt az egyik aközül a pár ember közül, akikkel kapcsolatban attól tartott, hogy csak nem mondják őszintén azt, amit gondolnak a szerzeményeiről. Akkoriban volt az is, mikor a kiadó döntését várta az egyik művére, aminek esélyt akart adni, hogy esetleg ki is adják, de valamiféle furcsa indíttatásból, valami elpattant talán a fejében, de több korábbi hasonló, bár saját félelmei miatt meghiúsuló terve után, most végre tényleg meg akarta tenni az elképzelhetetlent.

"Óriásinak találom az összeset. Különösen a 'Két Világ Peremén'-t. Egyszerűen zseniális... Nem értem, miért csinálnál ekkora ostobaságot. A világ szegényebb lenne egy ragyogó elmével."

És szó szót követett, Raven kötötte az ebet a karóhoz, de emez csak próbálta meggyőzni az ellenkezőjéről, miközben egyre többen csatlakoztak, és egyszer csak jött egy hozzászólás, amire a legkevésbé sem számított:

"Mit művelsz, Raven... Én téged nem ilyennek ismertelek... Miért akarnál itt hagyni minket? Ne akard, hogy személyesen menjek el hozzád, és felképeljelek!"

A feladó pedig Akira, de sorban futottak be utána a többiek is, akiket Raven a legkedvesebb barátainak ismert. Addig-addig, hogy egyszer csak kinyílt az ajtó, ott állt Raven édesanyja, aki már pontosan tudta, mi történik, odament a fiához, aki meglepetésében megnyikkanni sem tudott, lekevert neki egy hatalmas pofont, de a következő pillanatban már ölelte is, és az amúgy mindig szikla szilárdnak tűnő fiú csak azon kapta magát, hogy méretes könnycseppek gördülnek le az arcán. Alig egy héttel ezek után megkapta a boldogító levelet, a könyvét kiadták, és bár nem lett kasszasiker, az elsők, akik dedikált példányt kértek belőle, a barátai voltak, és persze egy példány eljutott annak a bizonyos Jeanne D.-nek is, aki csak a címét volt hajlandó felfedni, személyazonosságát nem.

O~~~~~O~~~~~O

Mire Raven magához tért végre, Arrogantia és Muradin már ott ültek mellette. A lány fura mód az ő arcán is matatott valamit, vagy nem is igazán az arcán, mint inkább a szemeivel.

- Abba lehet hagyni.

Kissé ingerülten lökte el a puha, kicsi kezet, ami igazából csak jóakarásból vizsgálgatta egy aggódó szempárral párban. Ezt a mozdulatot aztán meg is bánta, mert Arrogantia kicsit megszeppenten húzta vissza a kezét, és olyan megbántott szemekkel nézett rá, hogy még neki is nehezére esett.

- Azért jól vagy?

- Persze... Nem tört csontom, vagy ilyesmi...

Persze, hisz az egész egy illúzió volt. Arrogantia arról a tényről meg is feledkezve, hogy egy játékban vannak a virtuális valóságban, ösztönösen csinálta, amit csinált. Raven körülnézett a kis kamrában, és mikor észrevette a fényoszlopban lebegő gyűrűt, odalépett, hogy elvegye, de a keze nem hatolt át a fény külső határán, holott csak pár miliméter választotta el tőle.

- Mi van már?

- Nem tudom... Mintha még hiányozna valami.

- Ugyan menj már! Hadd nézzem!

Arrogantia odaasétált, és egy gyors mozdulattal egyszerűen kikapta a kis ékszert a sugárnyalábból. Raven és Muradin, de még Laux is néztek egyet ezen, ugyanis korábban Laux és Muradin is próbálta magához venni, de egyiküknek sem sikerült, így azt hitték, mind ébren kell legyenek hozzá.

- Akkor, mehetünk?

A többiek szó nélkül bólintottak, de mikor kiléptek a kamrából, rá kellett jöjjenek, hogy már nem a barlangban vannak, hanem a látvány alapján egy könyvtárban.

- Ezek meg mik?

Három kis állványon egy-egy ajándékcsomag várta őket, de csak három, és hiába is próbálták kinyitni őket, nem sikerült. Elkerültek hát az eszköztárba, és indulhattak tovább. A könyvtár maga több szintes volt, három méteres közökkel hatalmas mahagóni polcok alkották, amik roskadásig voltak pakolva kódexekkel, varázskönyvekkel, legendáriumokkal, botanikus, zoológiai, ornitológiai, sőt kriptozoológiai könyvekkel, és egy vámpír nagyúr kastélyához képest szokatlanul, bibliákkal, kézzel írottal, és nyomtatottal egyaránt. Raven levette az egyiket, ami a fedőlap szerint sárkányokról szólt, de ahogy kinyitotta, lángnyelvek csaptak ki belőle. Ijedtében elejtette a könyvet, ami azonnal be is csukódott, ő pedig két lépést hátrált.

- Azt az élethű illusztráció...

- Az enyhe kifejezés.

Arrogantia vallásos családból származott, és egy vaskos bibliát vett le a sok közül. Bőrbe kötötték, vaskos, már elnyűtt pergamenlapjaira ékes kézírással jegyeztek le mindent, a míves iniciálék valóságos csodák voltak, gyönyörűen megrajzolva, és néhol apró, ikonokhoz hasonló képek díszítették, amig életre keltek, ha megérintette őket, ami mosolyt csalt az arcára. Muradin egy varázsigékkel teli kódexet vett el a sok közül, amiben azonban számára érthetetlen nyelven íródott minden. Megmutatta Lauxnak is, de ő sem értett belőle egy szót sem, így kénytelenek voltak Arrogantiához fordulni.

- Ejha... Ez a holtak nyelve...

- Az rossz, ugye?

- Nos, nem feltétlenül. A varázskódexeket többnyire ezen a nyelven írták, mivel a mágiának, és a mindenféle nem evilági jelenéseknek, amit nem tudtak megmagyarázni, túlvilági eredetet tulajdonítottak.

- Na jó, de akkor miért nevezik a Holtak Nyelvének?

- Valójában csak ráragadt ez az elnevezés. Az első ilyen jellegű kódexet rovásírással jegyezték le, bő hatezer évvel ezelőtt, Mezopotámiában. Aztán az egyiptomiak jegyeztek le egyet, archaikus írással, és annak a trák másolata került a mai Olaszországba, ahol Szanniszi nyelvre fordították. Ez a népcsoport mára kihalt, ahogy a nyelvük is, és az egyház ezt a nyelvet, és a hozzá tartozó írást nevezi a Holtak Nyelvének.

- Akkor ez mégis rossz, nem? Mármint az egyház nem igazán komálja az ilyesmit.

Raven lépett közbe, mielőtt ez a beszélgetés tovább folyt volna.

- Az egyház csak a számukra vitatható létjogosultságú, elveikkel ellenkező dolgokat szokta úgymond rossznak minősíteni. Ebben semmi istenkáromló nincs.

- Ez igaz.

- Köszönöm, akkor mehetünk? Épp eleget lébecoltunk itt.

A többiek, teljes tudatában a valódi feladatuknak, megindultak Raven nyomában. A polcsorok között szellemek lebegtek ide-oda, de ártalmatlanok voltak. Szerencsére ez a hely alaposan ki volt világítva, és könnyedén utat találtak maguknak a legközelebbi lépcsőhöz lefelé.

- Hol lehetnek a többiek?

- Előbb-utóbb úgyis beléjük futu-

Raven ezzel a lendülettel el is hallgatott, ugyanis nekiment valaminek, vagy még inkább valakinek, és sajgó orral ülve találta magát. Mikor felnézett, némi megnyugvással nyugtázthatta, hogy Arma volt az illető.

- Megkerültetek végre? Eszerint megvan a gyűrű, igaz?

- Meg...

Arrogantia, aki az ujjára húzta a szép kis ékszert, ami egy farkas fejet ábrázolt, amibe két rubin is be lett ékelve, amik a farkas szemeit alkották. Ez volt az ezüst gyűrű, míg az arany gyűrű, amit a megtalálója, Luala viselhetett, egy denevért ábrázolt díszként, zafír szemekkel.

- Egész csinosak. Akkor mehetünk?

- Na igen, de miért épp egy könyvtárban vagyunk?

- Ha minden jól megy, itt találunk egy NPC-t aki még nagy segítség lehet nekünk.

Némi séta után találtak egy ajtót, amin áthaladva egy kis szobában találták magukat, ahol egy hatalmas arany díszítésű márvány asztal mögött egy térdig érő szakállú, púpos öregember ült, a bal.szemére láthatóan vak, remegő kézzel írt egy hatalmas könyvbe, és fel sem nézett rájuk.

- Ő az, az öreg könyvtáros.

- Na és...

Raven integetett az öregnek, majdhogynem az arcába mászva, mégsem reagált.

- Hogy keltjük életre?

- Csak figyelj!

Arma közelebb sétált az asztalhoz, és fennhangon szólította meg a vénembert.

- Rég találkoztunk, öreg barátom.

Emennek megállt a kezében a lúdtoll, és fél szemével kissé bátortalanul nézett fel rá, miközben szinte emberi élet költözött az arckifejezésébe.

- Oh, hát te vagy, ifjú gazdám? Mi hozott ide?

- A segítségedre van szükségem.

Emez kissé megszeppent, és lesütött szemmel, félénken válaszolt.

- De úrfi, hisz tudod, hogy nem segíthetem a nagyúr ellenségeit.

- Valóban?

A többiek meglepetten, de már abban a tudatban várták ennek a végét, hogy Arma, és Arrogantia, aki ott volt, hogy súgjon, ha valamiért Arma elfelejtené a szövegét, tudják mit csinálnak. Arma aztán némi hatás szünet után folytatta.

- Szolgálataid elnyerik majd jutalmukat.

Erre egyből visszaköltözött az élet az öregemberbe, hátradőlt öblös karosszékében, és kitárt karokkal válaszolt.

- Hát ha így van, csak mondd, mire van szükséged!

És máris nyílt egy kis bolt panel, ami mindenféle hasznos, és pár haszontalan eszközzel, fegyverrel, és néhány varázsigével volt teli. Arma és Raven, akik a legtehetősebbek voltak, alaposan bevásároltak, egyebek közt pár jobb ruhadarabbal. Raven egy éjfekete köpennyel, egy pár láthatóan jól lesúlyozott karpereccel, és egy új övvel lett gazdagabb, amik jó pár bónuszpontot adtak a legfontosabb képességeihez. Arma az elnyűtt és már rég bő hússzal alacsonyabb szintű kék köpenyét cserélte le egy elegáns lilás feketére, amin a fényjáték szinte gyémántszerű csillogást okozott. Emellé járt egy pár új kesztyű és egy jobb minőségű öv került a készletbe. Luala megszabadult az eddigi fiúsabb szerelésétől, medvebőr lábszárvédőket, erős bőrnadrágot, egy fehérre festett bőr mellényt, egy vadiúj ponchot, és egy hosszú botot szerzett, elvégre elvből ő is varázsló osztályba tartozott. Meiya az eddigi kék köntösét smaragdzöldre cserélte, az eddigi bíborköves pálcáját egy jókora, fehér kristályban végződő példányra cserélte, valamint egy pár jobb csizmát is választott mellé. Shirayuki Ravenhez hasonlóan szerelkezett fel, valamint a régi íját egy neki még új, de már használható számszeríjra cserélte.

- Tudsz ezzel bánni?

- Nem lehet bonyolultabb egy gépkarabélynál, vagy igen?

- Várj, te lőttél már éles fegyverrel?

- Persze. Apám elvitt egyszer egy lőtérre, és az ő és egy oktató felügyelete mellett kipróbálhattam pár elég komoly jószágot, olyat is, amit a Jieitai is használ.

Muradin érdeklődve hallgatta ezt a diskurzust Raven és Shirayuki között, majd alig hallhatóan kérdezett Raventől.

- Mi a hétszentség az a Jieitai?

- Japán barátaink így nevezik a saját hadseregüket.

- Jahogy...

Arrogantia nem ruházkodott át, csak vett pár új varázskönyvet, amire hamar el is vert egy kupac képességpontot.

- Biztos jó ez neked? Nincs semmi, ami érdekelne?

- Egyelőre mindenem megvan, amire szükségem lehet. Amellett ezekkel az új skillekkel orákulumként is hatékonyabb leszek.

- Na, az jó.

Arrogantia szelíden mosolygott, de valamiért megnézte a rendszer konzolját, ami Muradinnak is feltűnt, aki egy jobb minőségű elsütő szerkezettel látta el a fegyverét, ami növelte a sebzését, valamint vett magának egy új sipkát a régi helyett, amin már nem voltak olyan idétlen kiegészítők, mint a régin.

- Mit akarsz a rendszerkonzolon?

- Hogyan?

- Mondom, mit akarsz a rendszerkonzolon?

Erre a kérdésre persze kissé zavarba jött, de csak ki tudta vágni magát:

- Csak néztem, hogy nem-e készül valami frissítés.

- Az ilyesmit nem...

Muradin is felpattintotta a konzolt, és meglepetésére egy kis üzenőfal szerűséget talált, amin szerepeltek az eddigi változások naplózva, egészen a Nightmares of Chaos indulásáig visszamenőleg.

- Nézd, és tényleg naplóz mindent.

- Ha megnézed, azt is jelzi, mikor fog frissülni.

- Hmm... Eszerint valaki most is dolgozik az egészen, nemcsak van és kész.

- Akkor ez alapján vissza is tudnák követni az egész forrását...

Arma és Raven egyszerre töprengtek így ugyanezt böngészve. Egy idő után a többiek is bekapcsolódtak, így csak Laux maradt, akit szinte teljesen kirekesztettek maguk közül. Néhány perc tanakodás és beszélgetés után, miután már későre járt, úgy döntöttek, ebben a szobában tanyáznak le. Mind fáradtak voltak, egész nap a kastélyban kódorogtak, és bár ez nem a valóság volt, a mentális fáradság a játékban is kihatott a teljesítő képességükre. Mind elszunnyadtak már, mikor Arma kinyitotta a szemét, és összeszedelőzködött, és indult volna valahova, mikor véletlenül egy ügyetlen lépésnél megzördült a felszerelése, és bár nem volt túl hangos, Meiya mégis felült, és kicsit álmatagon bámult utána.

- Te meg hová mész?

- I-Izé...

Így már kénytelen volt megvárni a lányt is, hogy vele tartson, és együtt hagyták el a biztonságos zónát.

- Szóval, hová is megyünk?

- Szellem vadászatra.

- De a szellemek ártalmatlanok.

- Csak amiket nap közben látsz. De van egy, ami csak éjfélkor jön elő.

Halkan osontak a sorok között, és egy lánc egyre hangosabb csörgését követték.

- Mi ez a zaj?

- Majd meglátod. A hang gazdáját keressük.

Egyre hangosodott a zaj, majd egy világító rémalak bukkant fel épp a fejük fölött. Egy rajzfilmekben is gyakran látható lepel alá bújt, világító szellemfigura repült el felettük, ami hatméteres láncokat vonszolt maga után uszály módjára.

- Ez a Schmoo. Alapjában véve elég ártalmatlan, amíg be nem gorombul. Addig kell elkapnunk, amíg még békés.

- De miért vadászunk rá?

- Van egy dropja, amit meg akarok szerezni. Próbáljuk meg megbénítani!

Meiya bólintott, és felemelte a botját, majd jó alaposan becélozta a fura, zsákszerű szellemet.

- Dynamo!

Erre a kiáltásra csattant is a villám, amire éktelen zenebona támadt a könyvtárban. Az eddig csendben lézengő szellemek elkezdtek veszett ricsajjal üvölteni, hol basszus, hol meg szoprán hangokon. A villám talált, de nem bénította a kísértetet, ami őrült sebességgel elkezdett menekülni.

- Na, ezt is megcsináltuk..

- Utána!

Szétváltak, és Meiya újabb és újabb villámok kíséretében üldözte a rikoltozó szellemet. A többi kísértet persze szelíden kitért az útjából, bár azok is rikoltoztak, de végül mégis sikerült sarokba szorítani, és ekkor jött a meglepetés: a láncok hirtelen kinyúltak, és egyenesen Meiya felé tartottak, hegyes, tőrszerű végeik pedig fel is nyársalták volna, ha nem repül közbe Arma a semmiből szinte, és nem végez vele egyetlen csapással. A Schmoo egy utolsó, fülsiketítő rikoltás után aztán szertefoszlott, és egy méretes kard pottyant alá, majd a padlóba szúródott.

- Ejha...

Meiya megpróbálta kihúzni, de nyilván azé volt, aki a végső csapást bevitte. Arma odasétált hozzá, megragadta a markolatot, és könnyedén kirántotta. Szép alkotás volt, szinte már művészi. A markolat szinte egyként folyt egy sugárban az enyhén ívelt pengével. A markolat aranydíszítései rózsát mintáztak, a penge damaszkolt, mintáit szintén arannyal futtatták, a hegyén egy láthatóan jóval keményebb acél borítás védte a kicsorbulástól.

- Szép.

- Az. Ez a Crissaegrim. Csak épp...

Arma gyorsan megvizsgálta a fegyver adatait, és némi csalódással vette tudomásul, hogy a megérzése nem tévedett.

- Épp csak ennek kellene a legjobb fegyvernek lennie ebben a kastélyban, mégis csak 1. Szintű, és nevetséges a sebzése...

- Nincs valami a leírásában?

- Na várj...

Ahogy Arma végigolvasta a leírást, és nem kis megnyugvással bólogatott.

- Már értem. Ez csak egy félkész fegyver. Kell még hozzá a Vérkristály, a Napkristály, és a Holdkristály.

Valóban három kristály foglalata is látható volt a pengén, így Arma jobb híján elrakta az amúgy rendkívül mívesen megmunkált kardot az eszköztárába. Ezek után visszatértek a többiekhez, akik végig aludták az egészet, semmiről sem értesülve, holott elég nagy volt a zenebona a felzaklatott kísértetek miatt. Arma elhelyezkedett, Meiya mellé feküdt, és kicsit össze is bújtak, így aludtak el.

Aztán persze, hogy ők ébredtek utolsóként, de a többiek nem zavarták meg őket, inkább alvást tettettek, bár Shirayuki és Arrogantia is jót mosolygott az egymást átkarolva alvó párocskán. Mikor aztán végre mind felkeltek, indulhattak a kastély utolsó fő részének felfedezésére. Nem volt portál, ezúttal gyalog kellett eljutniuk a céljukig. A könyvtár elhagyása után a Külső Falon találták magukat, ahol Muradin felfelé haladva az óratoronyban kötött ki, ahonnan aztán Raven és Shirayuki segítségére tudott sietni. Ebből okulva, Arma lefelé vezette a társaságot, és egy ajtón benyitva egy meglehetősen hosszú folyosón találták magukat. Az ablakon kinézve a saját szemükkel láthatták, ahogy a kastély fordul egyet, bár fizikailag ők ezt nem érezték.

- Őrület...

- Ne is mondd! Hol vagyunk egyáltalán?

- Ha minden jól menne, a Márvány Folyosón kellene lennünk.

- Lualával mi jártunk a Márvány folyosón, és ez tuti nem az.

- Azt majd még meglátjuk.

Egy újabb ajtón benyitva valójában kijutottak a szabadba. A metsző hideg szél, és a hó, ami az arcukba vágott, amíg át nem keltek egy hídon, majdhogynem jól esett nekik a kastély dohos, néha szabályosan büdös levegője után. A híd túloldalán egy újabb ajtón egy, Arrogantiának és Lualának ismerős helyre kerültek. A hatalmas óra most is fülrepesztően kongott minden alkalommal, mikor mozdult a mutató.

- Helyben vagyunk. Lányok, a gyűrűket!

Luala és Arrogantia most már semmin sem lepődtek meg. A két foglalaton, amibe a gyűrűket kellett beilleszteni, a gyűrűkön szereplő állat faragott domborműve szerepelt, így hamarosan minden a helyére került. A két gyűrűvel együtt a szoborfejek szája összecsukódott, majd nem kis meglepetésükre a nagy óra mutatói elkezdtek egymással ellentétes irányba forogni. Ilyen módon megtettek három kört, mielőtt megálltak volna a tizenkettesen, az óra el is ütötte ezt, és varázsütésre a padló elkezdett kétfelé megnyílni, míg végül egy nagyjából öt méteres átmérőjű szabályos kör alakú gödör nem tátongott előttük, amibe lépcsők vezettek le.

- Fejtörő megoldva.

- Akkor, előre!

A lépcsők hosszasan tekeregtek lefelé, keskenységük mellé bosszantó volt az, hogy olyan sötét volt, hogy még az orruk hegyéig sem láttak, így megint előkerültek a mesterséges fényforrások. Az aljára érve egy fém alkalmatosságot találtak egy kamra közepén, ami minden jóindulattal egy felvonónak tűnt, valamint két oldalt nyíló ajtót.

- És most?

- Ha minden igaz, itt vagyunk a fő boss előtti teremben. Az ott egy mentő hely lenne, a másik szobában pedig néhány potya tárgy várna, ha ez most az a játék lenne.

Arma, ahogy ezt magyarázta, körbemutatott a helyiségben. Arrogantia is csak sűrűn bólogatott, majd jobbnak látták kikutatni minden apróságot, amit még lehetett, ha netán nem lenne már idejük visszajönni. A jobboldali szobában egy ezüstből készült koporsót találtak, ami Arma elmondását erősítette meg, miszerint egy koporsóba kellett képletesen befeküdni, hogy menteni lehessen a kérdéses játékban. Ahogy kicsit jobban átkutatta a koporsó belsejét, Arma két méretes ékkövet talált, és megvizsgálva majdnem felkiáltott meglepetésében.

- A Holdkristály és a Napkristály!

- Azok meg mik?

Persze Meiyán kívül senki sem tudott az éjjeli kalandról, de vele együtt most örülhetett is, hisz ha ezt a szobát nem találják meg, nem lett volna lehetősége a Crisaegrimet teljes erejében használni egyszer.

- Akkor irány a másik szoba!

Azonban az itteni kincsekkel nem volt sok szerencséjük. Találtak nyilakat Shirayuki új számszeríjába, pár nagyobb élettöltő varázsitalt, amit taktikusan jól elraktak, vészhelyzet esetére, egy napfény buzogányt, ami sötét lények ellen jól működhetett, bár egy kezes közelharci fegyver volt, valamint egy pár holdsarló tőrt, amik gyengébbek voltak annál, amit Raven már korábban szerzett.

- Persze a Vérkristály sehol.

- Valószínűleg a boss ejti majd.

- Egyáltalán minek kell az neked?

- Csak egy apróság miatt kell.

És Arma megmutatta végre a többieknek a szép új, bár egyelőre hasznavehetetlen fegyverét. A többiek szemet forgattak erre, bár Arma megnyugtatta őket, hogy nekik legalább használhatóak az új szerzeményeik.

- Nos, most már nincs más hátra, mint előre.

- Mind kész vagytok?

Ezt kérdezni is felesleges volt. Mind beszálltak a felvonóba, aminek fogaskerekei megcsikordultak, és lassan, de biztosan megindult lefelé.

- Hová visz tulajdonképpen?

- A kastély középpontjába. Normális esetben ez egy két részes kastély lenne, amit egyszer normálisan, egyszer pedig fejjel lefelé kellene végigjárni. Aki belerakta ebbe a játékba, valószínűleg odavan ezekért a játékokért, de nem akarta túlbonyolítani.

- Hát, így is elég nehéz volt, mit ne mondjak...

- Lehetett volna sokkalta nehezebb is. A Symphony of the Nightban például ez a hatalmas gótikus kastély teljesen bejárható, és napokig, ha nem hetekig tartott volna végig bejárni az egészet.

- De voltak teleport szobák is.

- Az tény, de azok annyira szét voltak szórva, és annyira nehéz volt néha megközelíteni őket, hogy jobb volt egyszerűen olvasójegyeket használni, és visszatérni a könyvtárba, ahonnan bármi könnyebben elérhető volt.

- Tehát ilyen portálok, mint itt, nincsenek?

- Pontosan.

Mindezt volt idejük megbeszélni, hisz a felvonó keserves lassúsággal haladt csak lefelé velük.

- Esküszöm, meg is őszülünk, mire ez az ócskaság leér. Nem volt valami rövidebb út?

- Ha az olyan egyszerű lenne... Csak ez az egy út van.

- Kellett volna egy portál...

- Vagy egy komolyabb olajozás ennek a vacaknak.

De végül, ha kínkeservesen is, de a felvonó végre elérte a célját. A társaság egy teljesen üres teremben találta magát, amiben még sötét is volt.

- Jó, és most?

- A dolog nyitja itt kell legyen valahol... Keressetek egy kapcsolót, vagy valamit. Itt lennie kell még egy felvonónak, ami felvisz a boss termébe.

- Remek, még több felvonó... Már a hócipőm kivan ezzel az egésszel.

Aztán Luala volt az, aki véletlenül jó helyre lépett, és a padló egyszerűen elkezdett felfelé emelkedni vele.

- Srácok, azt hiszem megvan!

És mindent hátrahagyva elkezdtek ugrálni a nagy, diszkosz formájú alkalmatosságra. Laux volt az utolsó, akinek Arma segített, a többiek mintha észre sem vennék, hogy ott van. Mikor felértek a felsőbb szintre, ahol az utazás már nem folytatódott tovább, természetesen, mint bárhol máshol, itt is sötétség fogadta őket.

- Valaki kapcsoljon villanyt!

Öblös visszhangot vertek vissza az érezhetően távoli falak, és a lámpás, valamint a szenteltvíz fénye sem világított tovább három méternél.

- Mintha eddig nem lett volna elég sötét mindenhol...

- Ugye nem itt fog ránk támadni?

- Nyugi! Itt van, csak...

Ekkor leírhatatlan nevetés hallatszott szinte minden irányból, ami azonban ijesztően nőinek hangzott. A visszhangoktól olyan volt, mintha mindenhonnan egyszerre jönne, de egy pillanat után kék lánggal égő fáklyák egész sora gyúlt ki, és ekkor jött a meglepetés.

- Mi a jó...

- Ilyen nincs.

Egy szabályos kör alakú teremben találták magukat, aminek a falai, a hatásosság kedvéért koromfekete obszidianból voltak. A fáklyák maguk is kristályfoglalatban, a méretes magasságokban rejlő plafont négy öl vastagságú sima gránitoszlopok tartották, a terem átmérője megközelítette a kerek száz métert, és a túlsó végén egy fordított kereszten megfeszített, vérző angyal szobor alatt aranyból kiöntött koponyákból összeálló trónuson ült egy alak, aki Armát és Lauxot kivéve, akik levegőt is alig kaptak a meglepetéstől, mindenki számára megmagyarázhatatlan jelenség volt.

- Jó...

- Isten...

Egy nő ült a trónon ugyanis. Hófehér haja csaknem a trónt is beterítette, arca holtsápadt fehér, a szemei vörösek, világító aranysárga pupillákkal, igen elegáns, már-már cicomás fehér ruha, viktoriánus korra jellemző, szoros fűzővel, minden ujján minimum két gyűrű, fehér topánka, a ruha fölé pedig egy vérvörös cérnával hímzett, éjfekete palást. Tekintetével a teljes társaság minden rezdülését élénken figyelte, és kéjes vigyorral méregette Armát és Lauxot is, miközben kivillantak a vérszopó hosszú szemfogai.

- Nem lehet ő, igaz?

- Én nem...

- Pedig ő az...

A többiek megdöbbenve fordultak Arma felé, aki magyarázat helyett csak egy nevet tudott kinyögni:

- Anna...