Nem Játék 15.

Napok teltek el unalmas poroszkálással, semmi igazán említésre méltó nem történt, és persze, hogy a legtöbbet panaszkodók, nevesint Muradin, elkezdtek nyavalyogni egy kis izgalomért. Arma persze rendületlen türelemmel haladt előre, bár az is igaz, hogy párszor már tikkelt a szeme Muradin miatt. Minden egyes nap egyre hosszabbnak hatott, és ha nincs ott Meiya, hogy lekösse a figyelmét, még az sem biztos, hogy nem vágja nyakon az első embert, aki a közelébe kerül. Szerencsére azonban a mexikói lány végig mellette maradt, és szóval tartotta, így az unalmasan nyugis útjuk is valamelyest elviselhetőbb lett.

- Ott vagyunk már?!

Muradin a hatodik nap reggelén átment bosszantó tízévesbe, és Arma ezt már nem tűrhette.

- Igen...

- Tényleg?

- NEM!!!

Tény volt, hogs ő is szétunta magát az elmúlt pár napban, de ettől még nem tűrhette ezt a viselkedést. Az ő türelmének is voltak korlátai, de már az amúgy jégcsap hidegségű Raven is azon gondolkodott, hogy megdobja egy kővel, vagy valamivel.

- Azért igazán történhetne már valami... Én értem, hogy jó a pihenő a kastély után, de nem egészen így képzeltem el.

Arrogantia ritkán szólt, de akkor nagyokat, és most is igaza volt. A társaság márt unta a folyamatos lovaglást, amin az sem segített, hogy közben a téli havas tájat felváltotta a kora tavaszi eső. Ha valami, ez inkább még jobban bosszantotta őket, mert így nehezebb volt esténként tüzet gyújtani is, pedig az legalább valamicske otthonosság érzetét adta, még idekint a pusztában is. Az erdők eltűntek, végtelen róna, füves legelők, marhacsordák, és keskeny folyók váltották egymást.

- Ha nem tudnám jobban, még azt hinném, odahaza vagyok.

- Nálatok van ilyesmi, Raven?

- Van...

Raven felhívta Shirayuki figyelmét a távolban kolompoló gulyára, és a társaik nem kis meglepetésére, jelbeszéddel kommunikáltak. Raven még a kastély utáni első pár napban kérte meg Shirayukit, hogy tanítsa meg, hogy amennyiben egyszer szükség lesz rá, nyelvi nehézségeik ellenére is szót tudjanak érteni. A sok kérdő tekintetre persze Luala, aki egy ideje furán jóban volt a japán lánnyal, elmagyarázta mindennek az okát.

- Így már értem...

- Kemény lehet...

Persze Meiya elnézve a két galambocskájukat, megjegyezte még halkan:

- Olyan aranyosak így ketten.

Nem is kellett nagyon hangosan mondja, mindkettejükig eljutott, és persze, hogy egészséges színeket csalt az arcukra. Muradinnak persze erre is volt miért morognia, de inkább hagyta a témát. Az este megint a pusztában érte őket, és egy szabadon legelésző szürke marha csorda közelében ütöttek tábort. Az elmúlt napokkal ellentétben az éjszaka csillagos ég alatt telt, és a szokásos páros összebújt, míg Arma egyszerre ölelte Meiyát és Arrogantiát is magához.

- Ngh...

Muradin aztán másnap reggel arra ébredt, hogy valaki mocorog mellette, és ahogy fél szemmel kukucskált a szemhéja alól, Lualát láthatta, aki valamilyen módon egészen hozzá araszolt az éjjel.

- Na... Már én is párna lettem...

De annak ellenére, hogy ezt motyogta félhangosan, megcirógatta a fiatal lány arcát. Valójában, amilyen morcos, morgós medve volt, épp annyira törődött a társaival. Raven és Shirayuki összebújtak, és a szemerkélő esőben kicsit mocorogtak. Arma már felkelt, és a két társnőjét betakarta a kabátjával. Egy sziklán ülve találta meg hiányzó társát, és nem kis meglepetésére egy borjú legelészett a közelében. Armán látszott, hogy nagyon gondolkodik valamin, és először arra is gondolt, hogy békén hagyja inkább, de aztán mégis felülkerekedett a kíváncsisága.

- Jó reggelt, kedves főnököm.

Arma erre összerezzent, de igyekezett megtartani a nyugalom látszatát, ha mást nem is. Valószínű, hogy nem számított rá, higy valaki más is ilyen korán kel majd, de Muradinnak el kellett ismerje, nem aludt valami jól, amiről főként a számára szokatlanul meleg éjszaka tehetett, ami itt uralkodott.

- Neked is jó reggelt. 

- Zavar, ha csatlakozom?

- Felőlem ugyan...
Egy kis ideig csendben ültek ott, mielőtt a borjú odasettenkedett Muradinhoz, és ő meg is simogatta. A kisállat szinte könyörgött érte. Minden pixeljében pontosan, és aprólékosan bele tudták vinni ebbe a csodás, mégis őrült világba.

- Hát ez?

- Erre kószált. Biztos keresi már az anyja.

- Talán...

Arma azonban láthatóan még mindig nem volt egészen ott fejben, így Muradin odahúzódott egészen mellé a földre, és olyasmit tett, ami általában a való életben is szokása volt: rágyújtott. A legutóbbi városkában, ahol jártak ugyanis, egy standon szivarokat árultak a piacon. Persze egy NPC volt, de a puszta gondolat mögött, hogy ilyesmihez lehet egy ilyen játékban jutni, még bónusz volt az is, hogy néhány elég fontos élettani tényezőt, az egyensúlyt, a nyugalmat és a koncentrációt is javította. Az ilyen élettani értékek egy bonyolult fát alkottak a karakter infón belül. Egyfajta értékcsíkok testesítették meg az összeset, 1-100-as skálán, amik idővel, a terhelés és a stressz hatására adott arányban és időközönként csökkentek. Ilyenek voltak a fáradság, az éhség, a mentális stabilitás, koncentráció, amiből az utóbbi kettő erősen befolyásolta egymást, és a kikapcsolódás. Ebből az utolsó három igen alacsonyan állt ekkor Armánál, és láthatóan kicsit elgyötört is volt.

- Te nem gyújtasz?

- Nem lenne szabad...

- Ugyan már, most nincs itt a csajod, hogy megmondja, mit szabad.

- Meiya nem a...

- És honnan veszed, hogy róla beszélek?

Muradin sunyi vigyorral nyugtázta, hogy ha nem is akarattal, de ki tudta csalni végre az igazságot Armából, aki erre lehorgasztott fejjel fordult el.

- Na, nehogy megsértődj már, nem mondom el a többieknek.

- Nem is ez a baj... Kiskorú is vagyok még.

- Oda se neki. Ez nem igazi dohány. Na meg, úgy látom kell valami, ami felcsigáz kicsit.

Arma egy kis ideig töprengett, de ekkorra Muradin már le is nyeste a szivar végét neki.

- Most már nem tudom elrakni, és kár lenne elpocsékolni.

Végül csak ráállt végre, és Muradin meg is gyújtotta neki, de az első slukk után szinte fuldokolva köhögni kezdett.

- Na, na! Nem letüdőzni kell! Ez nem cigi, ezt csak pöfékeld!

- Jó hogy mondod... Látod, ezt kiskorú lévén nem tudhattam.

- Oda se neki, én is így jártam az elsővel.

Mikor végre kicsit Arma is ráérzett, már jó kedélyűen pöfékelve folytatták.

- Öregem, ezt az őseim látnák, ki is nyírnának.

- Eh, ne is törődj vele. Ez amúgy sem igazi, csak látványra kell hasonlítson.

- Hát... Nem tudom, nekem elég igazinak hat.

- Azt ne mondd, hogy szívtál már!

- Hát, szivart nem, de...

Muradin nagyot nézett erre, de valahol meg sem lepődött. Egy kis ideig csak pöfékeltek, mielőtt folytatta volna.

- Hány éves vagy valójában?

- Tizenhét. Most töltöttem, szeptemberben.

- Még gyerek... Meiya pont annyi idős, mint te.

- Ezt meg honnan tudod?

- Csak a fürdőben beszélgettük még a múlt héten. Te meg Arrogantiával voltál. Szabad így elhanyagolni a barátnődet?

- Hányszor mondjam még el, hogy Lupe nem a barátnőm?

- Na persze... Bár, ha belegondolok, az ápolónőcskénket is nevén szólítjátok, így talán nem is csoda. Kis bigámista.

- Abbahagynád?!

Arma önkéntelenül is meglendítette a jobbját, és alaposan nyakszirten találta vele barátját, aki nagyon jajdult, amire ő egyből félénken húzta össze magát.

- Öreg, ez most miért volt jó?

- Te provokáltál.

- Jó, de ez még nem hatalmaz fel, hogy másokat megüss.

Arma erre elfordult tőle, és csak halkan suttogott.

- Bocs... Egy kicsit sok volt már.

- Mi? Én csak ugrattalak. Nem kell szó szerint ugrani.

- Nem is arról beszélek... Ez az egész...

Muradin, ha nem tudta volna jobban, megesküdött volna, hogy Arma mindjárt elsírja magát.

- Ha bánt valami, mesélj, haver! Tudod, hogy meghallgatlak, vagy ha te nem, majd a többiek.

- Én nem tudom...

- Nézd, te mindig meghallgatod minden gondunkat- bajunkat, megőrzöd a titkainkat... Még Christina visszaszámlálását is.

- Te erről honnan tudsz?!

Muradin kicsit kihúzta magát, és büszkén válaszolt:

- Ha hiszed, ha nem, mindannyiunknak elmondta, és én voltam az első.

- Aha...

Arma kicsit idegesen fészkelődött, és a fejét fogta, mert komoly fejfájás gyötörte.

- Megöl ez a fejfájás...

- Na, nem azt mondtad, hogy nem szokott fájni?

- Őszintén szólva, természetes okból nem is... Csak a fáradság, mentálisan...

- Túldolgoztad magad. Ismerős, ha az ember sokáig csinálja ugyanazt a monoton munkát, azt az egészsége bánja. Te is unod már ezt az erőltetett menetet, igaz?

- Én már az egészbe kezdek belefáradni... Már majdnem négy hónapja csináljuk ezt, darálás, dungeon, boss. Majd kezdd elölről.

- Ismerős. Pedig azt hittem, neked ez az életed.

- Az elején én is azt hittem, de... Kezdek belefáradni, hogy folyton arra kell figyeljek, hogy egyikőtök se kerüljön veszélybe, hogy ne veszítsünk el egy csatát sem, hogy...

- Túlvállalod magad.

- Igen... Azt hiszem, ez a megfelelő szó rá.

- De csak mert állandóan mindent magadra akarsz vállalni.

Ekkor érkezett meg Arrogantia, és kapcsolódott be a beszélgetésbe.

- Mindig példát akarsz mutatni, élen járni mindenben, fejjel rontasz a falnak, egyedül akarod irányítani a játékot helyettünk is...

- Tudom...

- Azért vagy szarul, mert fejben kifáradtál. Ha csak rád nézek, még mikor nyugi van is, látom hogy folyton kattog az agyad.

- Ez tény. Folyton azon gondolkodok, hogy mi várhat még ezek után ránk, hogy mire kellhet felkészülnünk, hogy milyen szintet kell elérnünk, hogy biztonságban legyünk egy újabb balhé esetén...

- És mi lenne, ha megosztoznál velünk ezeken a gondokon? Már az idejét sem tudom, mikor ültünk össze egy kis kupaktanácsra.

- Micsodára? Ne szórakozzatok már!

Muradin joggal sértődött meg, amiért neki nem volt része egy komolyabb csapatos tanácskozáson, és rosszallással is nézett Armára, aki inkább lesütötte a szemét.

- Talán igazatok van. De egy kis pihenés akkor is jó lenne...

- Nos, van két hírem.

Raven a domb szélén állva kémlelt kelet felé, amerre tartani szándékoztak, de nem volt egyedül, mert az eddig hiányzókat is hozta magával.

- Mi az?

- Az egyik az, hogy indulni kellene, mert a nap már elég magasan jár.

- És a másik?

- Nevezzetek őrültnek, de vizet látok a távolban csillogni.

És ahogy Arma kimeresztette a szemeit, megdöbbenve kellett konstatálja, hogy valóban csillog valami a távolban.

- Pálmafák... Eszem megáll.

Ezt már Muradin mondta, aki a látcsövén keresztül fürkészte a jelenséget.

- Azokon túl pedig azúrkék tenger.

- Ne csináld!

- Pedig de.

Meiya kikapta kezéből a látcsövet, és szinte ugrálva ismételgette a "strand" szót vagy két percig.

- Szerintem itt a kikapcsolódás, amire vágytál.

- Aha... Asszem.

Ezzel egy szó nélkül nyeregbe szálltak, és a következő félóra vágtával telt el. A füves pusztaság, a szürke marhák, és a távoli délibáb lassan elmaradtak mögöttük, és hamarosan egy terjedelmes pálmaliget széléhez értek.

- Na... HÉ!

Ahogy elértek az első fához, Arma lova, aki ráadásul elöl haladt, olyan hirtelen torpant meg, hogy a lovasa szabályos szaltó kíséretében repült le a hátáról, neki egy pálmának, arccal belefúródott, és az összes kókusz a nyakába, hogy csak úgy koppantak az amúgy kemény fején.

- Hóóó! Megállj!

Ravennek és a többieknek persze volt ideje megállni, mielőtt ugyanerre a sorsra jutottak volna. Egy percig némán ültek a nyeregben, miközben Arma hasztalan próbálta lehámozni az arcát a pálma törzséről, de egyre inkább lehetett érezni, hogy Raven és Muradin majd megpukkadnak, és még Arrogantia is alig bírta eltitkolni a kuncogását. Végül az egyébként kicsit hallgatag Luala volt az, akiből kitört a nevetés, és ez volt az első alkalom, amikor az amúgy mindig magabiztosnak tűnő, rettenthetetlen vezérük így megjárta a hadak útját.

- Phaaaaah!

Aztán emez, mire nagy nehezen kiszabadult, csak a vihogást hallhatta a háta mögül. Raven még mindig igyekezett magába fojtani, bár már a szeme is könnyes volt, hála a karikatúrákba illő mutatványnak, Muradin és Luala úgy hahotáztak, hogy lefordultak a lóról, Shirayuki szívből nevetett a csengő-bongó hangján, Arrogantia pedig tőle egész hihetetlen módon a földön ülve ütötte a térdét, Laux pedig inkább el is fordult.

- Marha vicces...

De egy idő után a ő maga is nevetni kezdett, így már sokkal jobban érezhette magát. Persze Muradin sem bírta ki, hogy meg ne jegyezze:

- Na, nesze neked fejfájás.

- Az...

Lassan mind lekászálódtak a lóról, már aki még fennmaradt, és szabadjára engedték a derék hátasokat, amik eddig hűségesen szolgálták őket. Muradin, aki mindig élen járt a reklamálásban, most is a derekát fájlalta.

- Ördög és pokol, bizony ideje lesz már kicsit a lábunkat is használni. Néha már olyan volt, mintha hozzánőttem volna ahhoz a lóhoz.

- Na elmész te... Eddig meg mindig az volt a bajod, hogy gyalogtúrázni kellett!

- Az, egyszer az életben bírd már ki, hogy nem panaszkodsz mindenre!

Raven és Shirayuki feddésére persze be is húzta a nyakát, de azért még zsörtölődött a bajusza alá egy sort még ezután is. A pálmaliget pont olyan volt, mint a valóságban is, már Meiya és Arrogantia állítása szerint. Egy némelyik nyolc-tíz méter magas volt, a kérge érdes, rózsaszerűen szétnyíló szeletekből állt, a tövében feltűnően vastag, a koronája felé haladva egyre vékonyodó, a lombja több, nagyobb, majd embernyi hosszúságú, legyezőre hasonlító levelekből, és persze a termésekből állt össze. A homok, amin végigsétáltak, süppedt, így csizmában elég nehéz volt járni rajta.

- Nos, cipőt le, nincs más hátra.

Meiya, aki tengerparti lány lévén nem is bánta ezt, hamar ledobta a cipellőit, amik már kimondottan kezdtek kényelmetlenek lenni ezen a terepen, és már loholt is előre.

- Hogy ennek hogy van ennyi energiája...

- Nos, ő ilyen helyen nőtt fel, ne csodálkozz!

Arma és Raven is követték a jó példát, és mindjárt kellemesebb volt a járás is, bár a homok elég forró volt, így meg sem álltak a vízig, ami egy alapos kétszáz méteres sprintet jelentett. Mind legalábbis térdig gázoltak a hűs vízbe, ami fodros, fehéren tajtékzó hullámokban mosta a hófehér homokkal, kagylókkal, kisebb-nagyobb sziklákkal tarkított partot.

- Meseszép ez a hely!

Meiya nagyot szippantott a kellemes, sós levegőből, és ahogy kezét a szeme fölé emelve szétnézett, maga előtt csak a végtelenbe nyúló, azúrkék, kristálytiszta víztükröt láthatta.

- Oda nézzetek, bungalók!

Shirayuki kémlelt még körbe, és nagyon helyesen vette észre a nádfedeles rönkházikókat, amik cölöpökön álltak, hogy a dagály alatt ne árassza el őket a víz.

- Akkor irány oda!

- JÓ!!

Bár Muradin megint morgott, megint futva közelítették meg a következő célt, és nem kis meglepetésükre nem voltak egyedül. A legkülönfélébb játékosok gyülekeztek még ott, és szabályos nyaralóhelynek bizonyult az egész hely. Voltak, akik szörfdeszkákkal mászkáltak, néhol strandröplabda, és/vagy strandfoci labdák csattogását lehetett hallani. Hatalmas volt a nyüzsgés, és bizony senki sem lepődött meg, mikor a népesebb társaság megérkezett.

- Ezek mind játékosok.

- De mit keres itt mindenki?

- Nos, ideje, hogy kiderítsük. Oszolj!

Ezt a parancsot Raven adta ki, aki láthatóan magához ragadta az irányítást azon a napon. Arma csak arra kapott észbe, hogy egyik pillanatról a másikra egyedül maradt a tömeg közepén. Ahogy körülnézett, csak a fürdőruhás, vagy úszó shortos játékos társakat látta maga körül, de a társait sehol. Némi keresgélés után aztán talált egy üzenőfalat, ahol egy nagy plakáton megtalálta a valószínű okot erre a tömegre.

- Hatnaponta jár erre az S.S. Mightanic, a Nightmares of Chaos legnagyobb luxushajója, ami minden földi jóval felszerelkezve várja majd utasait... Várható következő kifutás: 5 nap, 10 óra, 22 perc, 11 másodperc...

Ennél több információra már nem is volt szüksége, így elindult megkeresni a többieket. Muradint meg is találta hamar, mert épp pár szörfössel beszélgetett, akik nem meglepő módon szintén törpék voltak, és ő is úszó nadrágot viselt már.

- Muradin!

- Aha, itt is jön a csapat vezére. A fiúk itt azt mondják, hogy az...

- S.S. Mightanicra várnak, tudom.

- Na, megint megérte nyomozni, látom.

- Annak azért örülök, hogy utána jártál. A többiek merre vannak?

- Gondolom próbálnak elvegyülni. Próbálj meg te is ellazulni kicsit!

Ahogy Arma fordult meg, hogy meg próbálja keresni a többi társát, összeütközött valakivel, aki ettől a földre huppant. Ahogy végignézett rajta, a kellemesen lágy, barnás bőr, a mélybarna haj, a formás, teltebb alkat...

- Chris... Ez te vagy?

Bizony, Arrogantia ült a fenekén épp előtte, és fájlalhatta is, mert a fehér, kötözős bikini bizony nem sokat tompított az esésen, mikor felnézett Armára, elmosolyodott, és még az arca is kipirult.

- Ne is kérdezd, Lupe aggatta rám ezt a vizi göncöt.

- Nem azért, de szerintem jól áll.

Ezt már persze Arma csak azután jegyezte meg, hogy felsegítette. 

- Hát... K-Köszi...

Arrogantia ezzel el, de már jött is Raven, tőle szokatlanul színes fürdőnadrágban, és kapucnis felső nélkül. Ahogy körülnézett, a napszemüvege fölött, amit szintén ki tudja, honnan szerzett, odavetette Armának:

- Ha ez a vízimentő egyenruhád, akkor panaszkodj a főnöködnél!

- Marha vicces...

Arma még mindig a motoros szerelését viselte, amit már egy ideje időszerű lett volna fejlesztetni, de meg kellett volna álljon hozzá Farmolni, ami szinte lehetetlen volt, amíg folyton úton voltak. A fejlesztéshez persze a jó adag valuta mellett kellett volna egy Crafting Stone, és arany kagylóhéjból harminc darab, de fogalma sem volt honnan szerezheti meg őket, így inkább hagyta. Meiya szaladt el Arma mellett, méghozzá szinte áttetsző vékonyságú vörös bikiniben, és Arma vállára csapott.

- Majd megköszönöd később.

- Mit?

Egy kis ablak pattant fel Arma előtt, miszerint valaki ajándékot küldött neki. Az okét megnyomva egy szempillantás alatt oda volt az addigi ruhája, és egy kék-sárga csíkos short maradt a hellyette, mezítláb, és meztelen felsőtest. Pár lány, akik arra jártak, rögtön meg is nézték, tetőtől talpig, gyakorlatilag beszkennelték.

- Egész jól áll...

Egy félénk női hang mondta ezt, és a csengéséből tudta is, hogy Luala lesz az, de mikor megfordult, meglepetésben volt része: a csapat elvileg legfiatalabb tagja egy egyrészes kék fürdőruhát viselt, ami hátul persze nyitottabb volt. Alapjában véve nem volt csúnya lány, kicsit teltkarcsú, mellben sem annyira hangsúlyos, mint amilyenre mondjuk Meiyát megalkotta a gazdája, vagy épp Arrogantia, aki szintén kicsit husibb volt. Le kellett mossa a szokásos festéket, amit druidaként magára kent, és kiderült, hogy csinos, kerek, pogácsa arca van, amihez párosult a szégyellős, szelíd mosolya is. A játékban enyhe kékes altónusú fehér haját is kibontotta a szokásos kicsit bozontos kontyából, és majdnem a derekáig ért le. 

- Nahát... Azért te sem panaszkodhatsz, kisasszonyom.

- Eheh...

Egy enyhe pír, és az amúgy is aranyos lány valósággal ragyogott. Arma jót mosolygott ezen, és végül együtt indultak el megkeresni a többieket. Muradin sehol sem volt, ellenben Raven és Shirayuki a távolban sétáltak a parton. Meiya és Arrogantia egy vízi bicikliről integettek nekik, Laux pedig egy sziklán ülve hagyta, hogy a fel-felcsapó hullámok körbemossák, miközben látszólag meditált.

- Hát, így nem lesz semmi a...

De mire Arma mindezt felmérte, már Luala is eltűnt mellőle.

- Remek... Nos, azt hiszem, nekem is jobb lesz kiélvezni a jó időt.

Ezzel belegázolt a vízbe, és elindult úszni egy kört. Kellemesen szeles idő volt, így a hullámok sem voltak olyan vadak, mégis nyugodtan lehetett szörfözni is. Arma a valóságban is jól úszott, így kitempózott egy darabon a nyíltabb vízre, hanyatt feküdt, és csak lebegett a víz felszínén.

- Nem baj, ha zavarunk kicsit?

A választ meg sem várva, Arrogantia csobbant be mellé, majd Meiya is követte a példáját, így már hárman süttették így a hasukat.

- Na ez igen...

Így sóhajtottak egyet szinte mindhárman egyszerre. Egy idő aztán Arrogantia félrenézett Armára, aki teljesen ellazulva, szinte alva feküdt a vízen mellette.

- Sikerült ellazulnod végre?

- Egy fokkal már jobb, igen.

- Ami azt illeti, ránk fér már egy lusta nap, amikor nem a játékon jár az eszünk, igaz?

- Az tuti...

- És meddig maradunk?

Erre a csipkelődő kérdésre a két lány meglepő választ kapott:

- Öt napig.

- Micsoda?

- Öt bő nap, és egy álomhajó jár majd erre, akkor majd elgondolkodunk a többin.

- Eszerint most nyaralunk, vagy mi?

- Aha... Nyaralunk... Február közepén.

- Az!

Erre mindhárman jót nevettek, de nem is zavartatták magukat, csak lebegtek a víz felszínén, mintha ez lenne a legtermészetesebb.

- Amúgy, az hogy van, hogy így tudunk lebegni?

- Ez fizikailag lehetetlen, nem?

- Valójában lehetséges. Azt mondják, hogy a Holt tenger vize annyira sós, hogy simán lehetne ezt csinálni.

Erre a válaszra az épp akkor arra sodródó Muradin tudott egy csípős megjegyzést fűzni:

- Muszáj neked mindenre tudni a választ? Olyan, mintha a fejedben ott lenne a Wikipedia.

- Ez alapműveltségnek számító dolog, nagyokos.

Ezt persze Arrogantia válaszolta, és joggal.

- Ha ti mondjátok...

- Egyáltalán hova készülsz?

Muradin ugyanis egy szörfdeszkán közlekedett, hason fekve, a karjaival evezve. A kérdésre csak vállat vont.

- Hullámot lovagolni?

- De ne a közelü-

És ekkor csapott le a mennykő, mikor egy nagyobb hullám átcsapott a fürdőzők fölött. Arma bukkant elő a hullámok közül, majd kisvártatva a két lány is, és egyikük sem volt túl boldog, de egymás zilált ábrázatát látva el is nevették magukat. Muradin persze már ott sem volt. Egy kisebb alagútban haladt végig, aminek a falait a mértéktelen víztömeg alkotta.

- Jiiiiiiheeeeeeey!

Ellenben nem volt egyedül, ugyanis Luala bukkant fel épp mellette, de nem ám akárhogy, hanem egy méretes cápa hátán lovagolva.

- Mi a... 

Hirtelen elvesztette az egyensúlyát, és a következő pillanatban csaptak is össze a hullámok a feje fölött, ő meg az irányérzékét elveszítve csak kapálózott, de a semmiből ott termett két delfin, megkapaszkodott a hátuszonyukba, és meg sem álltak a partig. Csak mikor kievickélt a partra, bukkant fel mellette Luala, ezzel is jelezve, hogy az egyik delfin ő volt.

- Te teljesen megvesztél... Honnan szerezted azt a cápát?!

Bár levegőt is alig kapott, Muradin máris panaszkodott, de a következő pillanatban úgy sikított, mint egy kislány, mikor az imént látott cápa feje a lábai közt bukkant elő a sekély vízből. Szégyen, vagy sem, Luala karjaiban állapodott meg, aki alig bírta ki, hogy ne nevesse el magát.

- Mi... Mi a szentséges úristent keres ez itt?!

- Nyugi, velünk van.

- Hogyhogy ve...

És ekkor derült ki a turpisság, ugyanis a cápa helyén ekkor már egy ugyan csinos fiatal lány hevert most már a homokon, az arca a tenyerébe támasztva, rövid, vállig is alig érő haja most kissé kócosan. Élénk kék szemei, szőkés hajszíne, és szeplős arca arra engedett következtetni, hogy valamelyik északi országból származhat, ahogy a neve is.

- Saala_Kaare... Csak nem finn?

Emez bólogatva próbálta magába fojtani a nevetést, és a könnyeket is, ugyanis Muradin még mindig riadtan csimpaszkodott Lualába, aki megunva ezt, elengedte, és a földre huppant.

- Ez egyáltalán nem volt vicces.

- Hát én jól szórakoztam.

Luala szokatlanul virgonc volt, és az, hogy így összebeszélt egy másik játékossal, csak arra utalt, hogy sikerült levetkőznie az eddigi zárkózottságát, amit egy fiús látszat mögé rejtett. Le is guggolt Muradinhoz, és megborzolta a haját.

- De oda se neki, hidd el, mindenki jót nevetett.

- Tch...

Muradin egyáltalán nem értékelte ezt a humort, de ellene már nem tudott tenni semmit. Rengeteg másik játékos volt ott velük együtt, és valóban még most is hallani lehetett a nevetést.

Eközben Raven és Shirayuki kézen fogva sétáltak a parton, messze a többiektől, és a zsivajtól. A lány minden pillanatát kiélvezte annak, hogy nem kell hallókészülék ahhoz, hogy tudjon a külvilágról, Raven pedig mindenben igyekezett segíteni neki az élmények szerzésében.

- Olyan szép itt... Az a sok hang, mind bizsergeti a hallóidegeimet...

- Pedig most még kütyü sem kell hozzá.

- Na igen. Olyan jó itt.

Shirayuki meg-megállt, hallgatózott, leste a legkülönfélébb hangok, zörejek forrását, figyelte a sirályokat, ahogy a víz felett szállva le-lebuknak egy kis halért. A derekára strandkendőt kötött, és azzal babrált, miközben Ravennel együtt álltak ott a puha, meleg homokon, ahogy a nap lassan megkezdte leszálló pályáját.

- Olyan jó lenne majd egyszer a valóságban is így állni a tenger partján!

- A számból vetted ki a szót.

- Erről a kalandról is írsz majd egy könyvet?

- Talán.

Shirayuki kicsit félénken szorította meg a nálánál kétszer nagyobb kezet.

- És én is benne leszek?

- Ha megírom, biztosan.

Raven elengedte a kezét, és inkább magához húzta, és ölelésben álltak ott egy kicsit, mielőtt tovább indultak volna. 

Aztán este összegyűlt a csapat a kis koktélbárban, ami szintén része volt a kis üdülőnek, és Arma meg is mutatta a plakátot, amit talált az érkezésükkor.

- Szóval ezért maradunk?

- Igen. Ha minden jól megy, innen kényelmesen utazunk tovább.

- Akkor, addig buli van!

Erre általános éljenzés volt a tetszésnyilvánítás, és az egyetértés jele, és miután a szó szoros értelmében becsiccsentettek egy kicsit a bár alkoholos italjaival, ami szintén egy státusz effektus volt a fogyasztás miatt, nyugovóra tértek a kijelölt bungalóikban.

Hajnaltájt, amikor a Hold a legmagasabbra hágott az égen, Arma már kint ült a móló szélén, és eltöprengve figyelte a távolban ingadozó fényeket a vízen.

- Mit gondolsz, mik lehetnek azok?

Meiya hangja térítette magához a bambulásból, és a lány hamarosan le is telepedett mellé.

- Tudok valakit, aki azt mondaná, hogy egy ismeretlen világ lakói, akik a holdfényen lovagolva érkeztek ide, hogy játszadozzanak, amíg fel nem kel a nap.

- És szerinted?

- Talán vízi tündérek. Itt nem lehetetlen.

- Ez igaz.

Egy darabig hallgattak, de olyan közel ültek egymáshoz, hogy egy óvatlan pillanatban összetalálkozott a kezük. Egymásra néztek, és mielőtt Arma észbe kapott, Meiya ajkai az övéhez tapadtak, és jó ideig nem is váltak szét.

- Lupe...

- Csssh! Ne mondj semmit!

- De tudnod kell valamit...

- Nem érdekel. Hadd élvezzem ki a pillanatot!

Meiya olyan volt, mint aki pontosan tudja, mit akar mondani, és bár Arma legbelül imádkozott, hogy amennyiben elmondja neki azt a valamit, nem fog nagyon kiakadni. Azon az éjszakán végül ott ülve aludtak el másodjára, összeborulva.

Másnap és harmadnap ragyogó napsütéses idő volt. Először a fiúk rendeztek belső szörfversenyt, amiben Muradin aratott, mint aki minden nap ezt csinálja, és a pocakos, köpcös törpe minden lány megbecsülését elnyerte. Raven nem akart bizonyítani senkinek sem, de a féllábon szörfözés azért elég lezser mutatvány volt, Laux a legegyszerűbben oldotta meg, de stílusosan is. Arma volt az egyetlen, akinek ez sajnos nem ment. Utoljára már féltérdre sikerült emelkednie, mielőtt menthetetlenül beborult volna a vízbe.

- Csapasd neki!

Luala most nem cápáskodott, de ott úszott delfinként, és kimentette a bajba került Armát, minden egyes alkalommal. A végén Muradinnal tandemeztek egyet, és a végén, ha be is borultak, ugyan jót nevettek magukon.

Aztán az esti limbo versenyen Arma kamatostól törlesztett, nyomában Lualával, Ravennel, és Shirayukival, Muradin pedig utolsó lett. A harmadik napon aztán a szárazon próbálgatták a játékokat, Ravennél senki sem röplabdázott jobban, így Laux és ő arattak, míg Shirayuki és Luala hozták a második helyet. Arma és Meiya ellenben a fociban voltak jobbak, Muradinnal és Arrogantiával összefogva szépen szétjátszották a más játékosokkal kiegészített ellenfelet.

A negyedik napon aztán megjött a rossz idő, és kénytelenek voltak behúzódni, és lekötni magukat. Volt olyan is, aki még ilyenkor is kint szórakozott, de ők Karaoke partit tartottak, majd mindenki ment a saját feje után. Muradin ezúttal Lauxot, és Ravent oktatta a billiárd asztalnál, a lányok szépségápoló kúrát rendezett, Arma pedig meglátogatta a koktélbárt, és egy kókuszba töltött ital mellett szórakozott a kis dísz ernyővel. Ekkor ült mellé egy kb. vele egykorú lány. Lila bikinit viselt, tarka strandkendővel, csak intett, és a pultos NPC már tolt is elé egy ugyanolyan italt.

- Egyedül maradtál?

- Mondhatni.

- Fárasztó folyton a prímet vinni, igaz?

- Eléggé... De honnan tudod?

- Nincs olyan játékos, aki ne hallott volna még az Élharcosokról, akik járják a világot, és mindenhol segítenek, ahol csak tudnak. 

Arma oda nézett végre rendesen, és egy szőke, befont hajú, csinos fiatal nőt látott, akinek a neve mellett egy alig észrevehető ezüst csillag szerepelt.

- Egy moderátor?

- Hamar rájöttél. Persze csak névleges a dolog.

- Eddig követtél?

- Csak leadták a drótot, hogy erre tartotok.

- Eszerint többen is vagytok?

- Többek közt a hátrahagyott barátaid között is voltak páran. A Firma küldött be minket, hogy ügyeljünk a játék biztonságára. Amióta megtörtént, ami, csak névleg vagyunk moderátorok, de mindent megpróbálunk, hogy folytassuk a feladatunkat, és már szervezzük az erőinket a végső boss ellen.

Arma erre az információhalmazra csak hümmögött egyet.

- És van már valami infónk a végső bossról?

- Nincs. De már sikerült kapcsolatot teremtenünk a kintiekkel, igaz, csak egy irányút.

- Valami jó hír?

- Csak az, hogy megtalálták az illetőt, aki ezt az egészet megtervezte.

A Leilei névre hallgató nő felkelt, de még távozás előtt hozzátette:

- Egyelőre legyen ez a mi titkunk! Szeretnénk, ha csak akkor kezdene el bármi is terjedni, mielőtt bármi biztos lesz.

- Rendben.

Ezzel Leilei távozott, Arma pedig ott maradt azzal a tudattal, hogy valaki mégis figyel rájuk. Az Élharcosok nevet a csapatukra úgy ragasztották rá, de csak kevesen ismerhették, így ez megnyugvással töltötte el.